Egy hónap sincs már a zsidóság következő nagy ünnepéig, Purimig, amikor is Eszter könyvét olvassuk föl a zsinagógákban.
Eszterről, aki megakadályozta a zsidóság kiirtását, mindnyájunkban él egy kép. Vajon hogyan képzelték el Perzsia zsidó királynéje alakját azok, akik meg is festették Esztert?

A különböző művészeti ábrázolásokban Eszter királyné alakja vajon hamvas, hófehér európai szépségként, vagy inkább keleti jegyeket hordozó, igéző bűbájként jelenik meg? Egy nádszál derekú, érzéki nő, vagy egy telt idomú, markáns asszony képében tűnik fel? Tegyünk egy rövid kitekintést a reneszánsztól a historizmuson át a szürrealizmusig, s nézzünk meg néhány ismertebb ábrázolást, kik és hogyan látták és láttatták a Biblia egyik leghíresebb női alakját.

A quattrocento, vagyis az itáliai reneszánsz képzőművészet első szakasza az 1400-as éveket öleli fel, melyben az a firenzei Andrea del Castagno (1423-1457) is alkotott, akinek Az utolsó vacsora című képe feltehetően inspirálta Leonardo da Vinci azonos témájú művét. Castagno 1450-ben Filippo Carduccival együtt készíti el a Villa Carducci részét képező kilenc, embernagyságot meghaladó Híres emberek című festménysorozatát, melyen többek között Dante, Petrarca, Boccaccio, az itáliai származású magyar országbáró, Ozorai Pipó, és nem utolsó sorban Eszter királyné is szerepel. A reneszánsz jellemzője a realista ábrázolásmód, ahol központi elemként jelenik meg az emberi test reprezentálása. Castagno, kortársaival szemben, olyan újításokat vezetett be alakjainak bemutatásában, mint a tárgyilagos, bronzszerű megjelenítés, a vésett kontúrhasználat. Törekedett a pasztell hatásra és sajátos alulnézeti perspektívából ábrázolta alakjait, ezzel is kiemelve őket az adott közegből, mintegy heroizálva azokat. Így Eszter alakja is egy erőteljes jeleket viselő, karakán, elszánt vezető megjelenését tükrözi. Ruházata egyszerű, minden pompától mentes. Szépsége nem külső díszéből, hanem belső tartásából, stabilitásából, határozottságából és erényéből fakad. A megingathatatlan hősnő céltudatos eszményképét testesíti meg. Ábrázolásából a szilárd, nyugodt erő árad.

Giovanni Battista Moroni (1520-1578) már a manierizmus korának itáliai képviselője, mely korszak átmenetet képezett a reneszánsz és a barokk között. Jellegzetessége ennek az időszaknak a nyugtalanság, a mozgás, a dinamika megragadása és visszaadása. Alakjainál sokszor megnyújtott testrészek, vagy azok természetellenes pozícióban történő ábrázolása jelenik meg, s egyfajta misztikum tükröződik belőlük, miközben részletes aprólékossággal illusztrálja őket. Moroni Eszter királynéja is ezeket a jegyeket hordozza magán: réveteg tekintetet, mely szinte várja az i.teni sugallatot, az égi hangot, hogy arra hallgatva vigye véghez lépéseit. Ábrázolásában ott a lendület, a pillanat megragadása, ugyanakkor egyfajta feszültség, tettrekészség is érzékelhető. Díszei, ékei már az előkelő gazdagsággal járó kényelmet tükrözik, s megjelenik a külcsín hangsúlyozása: királyi méltósághoz illő elegancia, gyöngyfüzérek a nyakán és hajkoronáján. A mély dekoltázs, az üde bőr, a puha alkar, a finom arcvonások felfedése egyben jelképezi a tiszta és érintetlen női zsánerképet. Moroninál Eszter fedhetetlen lelke már megmutatkozik makulátlan külsejének bemutatásában is.

A 17. század legismertebb festője a holland Rembrandt Harmenszoon van Rijn (1606-1669), aki képein előszeretettel használja a fény-árnyék játékának kontrasztját, s alkotásainak jellegzetessége a drámai, életszerű jelenetek ábrázolása, melyek mellőznek minden erőltetett hivatalosságot. Alakjai a leghétköznapibb ember képében tűnnek fel, közel kerülve így a szemlélőhöz. Az 1633-ban festett, Eszter királynét ábrázoló kompozíciója is egy feszültséggel teli pillanatot ragad meg: a döntés pillanatát, amikor Eszter elhatározza és vállalja, hogy hívatlanul is Ahasvéros király elé járul népe ügyéért, mely lépés akár az életébe is kerülhet. Rátermettségét, lendületét mutatja sugárzó, fényárban úszó arca. Már-már ragyog, szinte lebeg előttünk Eszter alakja, aki legszebb bíbor ruháját öltötte fel, miközben körülötte mindenhol sötétség érzékelhető. A háttérben nem észleljük a teret: ajtót, ablakot, falakat. Rembrand sajátossága volt ez a módszer, amikor a háttérben lévő dolgok korlátait megszűnteti, s a képen megjelenő esemény így időtlenné válik. Bár Eszter alakja mögött halványan felsejlik a szobalány, mégis, központi elemként tündököl előttünk ideálunk. Ebben a fényáradatban azonban egyedül van. Egyedül kell megküzdenie a feladattal, egyedül kell véghezvinnie mindazt, mi rá vár. A dátum, amikor ez az Esztert ábrázoló festmény keletkezett, nem véletlen. Abban az évben készült, amikor Rembrand feleségül vette szeretett Saskiáját. Hitvese számos bibliai és történelmi témájú kép ihletője lett: az otthon melegét adó feleség, a gyermekeit nevelő anya példaértékű eszményképe.

Herman Anschütz (1802-1880), aki többek között Benczúr Gyulának és Szinyei Merse Pálnak volt a mestere a müncheni Képzőművészeti Akadémián, a historizmus korszakának kiemelkedő egyénisége. Erre az időszakra jellemző a történelmi múlt felidézése, a realizmus elemeinek használata, de megjelennek a romantika stílusjegyei is: az érzelmek hangsúlyozása, a világos-sötét kontrasztja, az ellentétes színek alkalmazása. Anschütz Eszter-ábrázolásában visszahelyezi Esztert saját közegébe. A hátteret a perzsa udvar növényi díszítőelemeinek finom ábrázolása adja, melynek előterében Eszter alakja már keleties jegyeket hordoz magán: sötét haja, sötét szeme árulkodik származásáról. Fején korona helyett a térség jellegzetes hétköznapi viselete, a turbán jelenik meg. Ruházatában a perzsa elegancia ragyog vissza ránk. Az aranyszín hangsúlyozása a gazdagság, hatalom és dicsőség, ugyanakkor az értelem, a bölcsesség és a jóság jelképeként emelkedik ki Eszter viseletén, tükrözve ezzel a királyné jellemét is. Szabadon hagyott válla és nyaka érzékelteti gyengéd nőiességét, arcvonásaiban mégis egy visszafogott feszültség rejlik, amit viszont csípőre tett kezével kompenzál tettrekészségét, az adott ügyért való elszántságát, odaadását jelezve.

A modern művészet kiemelkedő személyisége volt Salvador Dalí (1904-1989), aki a szürrealizmus elemeit magas esztétikai szintre emelte, s ábrázolásaiban sajátos művészi látásmódját igyekezett megjeleníteni. Nagymértékben hatott rá a kor pszichoanalitikusának, Sigmund Freudnak a tudatalattiról alkotott elmélete, melyet Dalí ötvözött a szürrealizmus álomképeivel. Ennek a művészi irányvonalnak egyik legkifejezőbb alkotása lett Ahasvéros szerelme Eszter iránt című képe. Technikájában rendkívül pontos és részletgazdag, mégis tele van szimbolikával: Ahasvéros minden gondolatát, érzését kitölti Eszter képe, a két arc egymásba olvad. Közvetíti azt a közelséget és egységet, melyet Dalí is megélt gondolat- és érzésvilágában szerelme, Gala oldalán.

Mindnyájunkban él egy kialakult kép Eszter királynéról, melyet megformáltunk saját elgondolásunk szerint jelleméről, külleméről, viselkedéséről, életútjáról. A mi képzeletünkben vajon hogyan elevenedik meg…?