Napra pontosan három hónapja, hogy elment a világ legszerényebb embere, a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga főkántora. A ma funkcionáló magyarországi zsidó kántorok többsége a csendes, nagy tudású Klein Ervin tanítványa volt, és egy sincs közülük, aki ne a legnagyobb szeretettel emlékezne kiváló és önzetlen mesterére.

Egyesületünk most egy hosszabb, szerkesztett interjúval emlékezik Klein főkántorra, mely dr. Nógrádi Gergely főkántornak az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetemre írt doktori disszertációjában kapott helyet.

Az interjú 2014 február 18-án készült.

1942-ben született, tizenhét évig kísérte harmóniumon a Frankel Zsinagógában Doff Imre főkántort. 1987-től a Dohány utcai, majd a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga kántora, később főkántora. Az ORZSE kántor szakának megbecsült tanára, egy egész kántorgeneráció cseperedett fel a keze alatt.

Azon kevés kántorok közé tartozik, akik ha nem is az ének szakon, de a Zeneakadémián is tanultak. Miért szakította meg a zongoraművészi tanulmányait?

Egyrészt kezdett „elromlani” a kezem. Csomók jöttek az ujjaimra, a kézfejemre, nyilván a megerőltetéstől. Másrészt sajnos a fülemmel is történt valami: kezdtem bizonytalanul hallani. Feltételezhetően a gyakori középfülgyulladások következtében egyszerűen zavarossá váltak az akkordok, a hangok. Ha valaki nem zenész, talán fel sem tűnik számára egy ilyen apró változás. Nekem azonban kettétörte a művészi pályám.

Az éneklésben ez nem volt zavaró?

Nem, az énekléshez kevéssé van szükség a bonyolult zenei szövetek kibontására. Az éneklésre egyébként csak jóval később került sor. Amikor eljöttem a Zeneakadémiáról, Gyulára mentem játszani egy presszóba.

Gyulára?

Úgy gondoltam, jó messze van, és így kizárt, hogy akadémista kollégákkal találkozzam.

Szégyellte a váltást?

Nem is kicsit. Csakhogy épp Gyulára szerveztek egy zenei fesztivált, és lejött a fél Zeneakadémia. Ráadásul épp abba a presszóba ültek be, ahol zongoráztam, mert az volt az egyetlen tiszta, nem kocsmaszerű szórakozóhely a városban.

Minek köszönhető, hogy a Klein család – túlzás nélkül – ontotta az énekestehetségeket?

Ez mindenekelőtt egy öröklött képesség, mégpedig anyai részről. Anyám családjában minden fiútestvér kántor volt, egyik szebb hangú, mint a másik. A leghíresebb közülük Stern Róbert, aki Moshe Sternként a világ egyik legnagyobb chazanja lett. Ő volt anyám kisöccse. Testvérük volt Stern László, aki Magyarországon csinált kántori karriert, és ugyancsak nem mindennapi hanganyaggal bírt. Ott volt aztán a nagyon korán meghalt Fülöp (Pipi), apám szerint ő volt a legcsillogóbb tehetség a Stern fiúk között. A húszas évei elején járt, amikor tüdőgyulladás miatt – még a világháború előtt – elhunyt. Fekete László főkántor talált egy meghívólevelet a Zsidó Levéltárban, amelyben az egyik budapesti hitközség értesíti a híveket, hogy a nagy ünnepekkor a rendkívüli tehetségű ifjú kántor, Stern Fülöp mutatkozik be a templomukban.

Felvétel nem maradt utána?

Sajnos nem. Számos nagy tehetségű kántorunk volt a háború előtt, de szinte egyikük sem jutott el a felvételig. Közéjük tartozott például egy másik nagybácsim, Stern György, aki szegény nem jött haza a munkaszolgálatból.

Hányan voltak testvérek a Stern gyerekek?

Nagyanyám hét fiúnak és négy lánynak adott életet. A fiúk közül mind énekelt. Még az is, aki ezt nem űzte hivatásként. Egy példa: a kilencvenes évek elején Kanadába utaztunk az Anna Frank Gimnázium kórusával, ahol személyesen találkozhattam egy másik nagybácsimmal, Stern Bandival. Bandi civil foglalkozást űzött, sosem imádkozott hivatásos kántorként. Bejött egy próbára, meghallgatta, majd a zongorához állítottam, mert kíváncsi voltam, neki jutott-e valami a Sternek égi adományából. Szabódva énekelni kezdett, nekem meg földbe gyökerezett a lábam: ugyanazt a csodálatos hangot hallottam tőle, amit a testvéreitől, Lacitól és Robitól.

György kivételével minden Stern fiút hallott énekelni, főkántor úr?

Nem. Pali tüdeje rettenetesen meggyengült a munkaszolgálat során, neki már nem volt hangja a háború után. A liturgikus tudása azonban lenyűgöző volt, később, az ötvenes években ő tanította meg Tibor bátyámat néhány fontos zsidó imára, hogy Tibor aztán előadhassa azokat a rádió vallási félórájában.

Máris a Klein fiúknál vagyunk: csak anyai oldalról érkezett a tehetség?

Apánknak – az ötvenhárom kilója ellenére – hatalmas hangja volt, de nem tudta használni. Apai nagyapánk, Klein Mayer azonban rabbi volt, még tanított is engem a háború után, bár akkor már rettenetes állapotban volt, mert a nyilasok puskatussal úgy fejbe verték, hogy járni is alig bírt. Apám szerint nagyon szép bariton hangja volt, és csodálatosan díszítette az imákat; igazi klasszikus chazanutot hallhatott a közösség, amikor néha az omedhez állt. Ennek ellenére sosem tartotta magát kántornak.

Az édesapja, Klein Zoltán tehát sosem énekelt?

De, életében egyszer beállt egy kórusba és tag lett. Anyai nagyapánk, Stern Izidór a Garay utcai templomban funkcionált kántorként, és emellett egy fiúkórust is vezetett (ott énekeltek a Stern fiúk). Apám jelentkezett a kórusba, hogy közelebb lehessen anyámhoz, aki nagyon tetszett neki. Lassacskán aztán a kóruson keresztül a családba is „beszivárgott”. Egyébként anyámnak is szép hangja volt, de a mi köreinkben a lányok, ugye, nemigen énekeltek…

Izidór tehát elismert kántor volt…

Sőt, Izidór testvérei és azok leszármazottai is mind kántorok voltak. Például az egyik fivére, Stern Béla az ötvenes-hatvanas években hosszú ideig a zsidó temetőben volt kántor. Akkoriban a temetőnek még volt egy saját kántora. Ha a gyászolóknak nem volt külön kérésük, akkor Béla végezte a szertartás kántori teendőit. Ott volt aztán anyám unokatestvére, Stern Imre, aki Belgiumban volt főkántor.

Hányban vándoroltak ki Izidórék Izraelbe?

1950-ben. Robi is ment velük, természetesen, hiszen még csak 15 éves volt. Két nővére már két évvel korábban kiment, küldtek is magukról képet, melyen puskával a vállukon voltak láthatók, amint őrzik az országot. Nagyapámnak elhomályosult a szeme a fotó láttán…

Sternék is, Kleinék is ortodoxok voltak?

Sternék a legteljesebb mértékben, Klein Mayerék családja azonban már neológ volt. Akadt is ebből konfliktus, Sternék nagyon nem nézték jó szemmel, hogy apám anyámnak kezdett udvarolni.

Pedig ha tudták volna, micsoda kántordinasztia születik majd e frigyből…! Hogy jöttek sorban a Klein fiúk?

Tibor volt a legidősebb, 1937-ben született. Jómagam 1942-ben, majd lett egy kistestvérünk, aki sajnos éhen halt a háború alatt. Tamás öcsém 1946-ban, Iván 1949-ben, Péter 1950-ben, Csaba pedig 1954-ben született. Lánytestvéreink, Anikó és Hédi is rendkívül muzikálisak voltak, ám ők nem kaptak annyi figyelmet, mint a fiúk.

Hosszabb ideig csak ön és Tamás öccse kántorizált?

Magyarországon igen. Tamásnak gyönyörű lírai tenor hangja volt. Még az Operaházba is felvették. Nem akart ő is Kelen lenni, hiszen Péter öcsénk már ott volt ezen a néven. A Kleint pedig, hát, művészberkekben nem nagyon ajánlották. Végül Kálmánra változtatta a családnevét, ám egy esztendő után mégis inkább a kántori hivatás mellett döntött.

Iván nem is énekelt?

Iván gyönyörű, magvas hangú tenor és elsőrendű zenész volt, de mindig nehezen dolgozta fel a szereplés terhét. Nagyon nagy kár érte. És hát bokszolóként is nagy karriert csinálhatott volna.

Bokszolóként? Kicsit távol esik a chazanuttól…

Valamiért a boksznak is központi szerep jutott a családunkban. Iván például villámgyors volt és elképesztő erős. Én ugyan ezeket nem mondhatom el magamról, de azért magam is lejártam öklözni 14 éves koromban, Ádler Zsiga bácsi volt az edzőm. Csaba öcsénk is bokszolt, egészen kis korától, egyszer országos harmadik is volt a súlycsoportjában. Aztán edző lett. Két világbajnokot nevelt a magyar ökölvívósportnak.

Énekelt is?

Csabának apámhoz hasonlóan nagy hangja volt, s bánni is tudott volna vele, de talán nem volt kellő önbizalma. Egyszer megskáláztattam, és tapasztaltam, hogy kitűnő képességei vannak. Biztattam, hiszen a hallása is kitűnő volt. Elzárkózott.

Tudom, hogy vadnak tűnhet a kérés, de volna kedves sorrendet felállítani a Klein fiúk között hangi képességek tekintetében?

Azt hiszem, nem is lehet közöttünk, testvérek között vita arra nézvést, hogy Tibor volt a legtehetségesebb. Azt gondolom, a 20. század három legszebb hangjának az egyike volt az övé. Szakember és laikus egyaránt szájtátva hallgatta azt a csodát, ami a torkából áradt. Gondoljon bele, 1968-ban ő nyerte el Az Egyesült Államok Legjobb Énekese címet, méghozzá Plácido Domingo előtt. Ugyanakkor, véleményem szerint, messze nem futotta be azt a karriert, amire a képességei alapján predesztinálva volt.

Magyarországon működött kántorként?

Nem. Operaénekes volt. Csak kint futott be tekintélyes kántori pályát. 1965-ben meghívta egy hónapra a bécsi Staatsoper, majd meg akarták hosszabbítani a szerződését. Ehhez azonban a magyar hatóságok nem adták meg az engedélyt. Ezért úgy döntött, nem jön haza. Egy év múlva utána tudott menni a felesége a két gyerekkel. Röviddel ezután Tibinek konfliktusos lett a viszonya a Staatsoperrel, de e helyütt nem szeretnék kitérni az okokra. A lényeg, hogy átszerződött Klagenfurtba, ami akkor egy kis vidéki színháznak számított. A helyi intendatúra boldog volt, hogy egy világcsodát kap Tibor személyében, és örömmel ajánlott szerződést a feleségének is, aki énekesnő volt. Két évet töltöttek ott. Egy nap aztán Tibi apósa azt javasolta nekik, hogy menjenek ki hozzá Kanadába (ő 1956-tól ott élt), és ő majd elintéz egy státuszt Tibinek a kanadai operánál. Kiköltöztek, és csak ott derült ki, hogy nincs is operaház. Tibi így kénytelen volt elmenni az egyik torontói hitközséghez előénekelni. Meghallgatta tőle a vezetőség azt a három zsidó énekszámot, amit még Pali nagybátyánk tanított meg neki: Áhávász ajlom, Völirusoláim ircho, Röcé. Többet nem is nagyon tudott liturgiai vonalon. Ránézett az elnök: „Hallgasson ide, én nem tudom, ki volt az a sült bolond, aki magának operaházi státuszt ígért Kanadában. Mi mindenesetre annyit fel tudunk ajánlani, hogy elkezdjük kiképezni magát kántornak, s addig folyósítunk valami támogatást a családjának.” Kiképezték, állást kapott. Rövidesen átment New Yorkba szerencsét próbálni, s mindjárt szerepet is kapott a New York City Operánál. Le akarták szerződtetni hosszú távra. Ezen felbuzdulva hazaszaladt Torontóba, felpakolta a családját és átköltöztette őket New Yorkba. Csakhogy mire megérkeztek, az operaházi művészszakszervezet tiltást léptetett életbe a külföldi művészekkel szemben: idegen énekes nem kaphatott hosszú távú szerződést, csak szerepre hívhatták. Tibor így kénytelen volt kántori állás után kilincselni a helyi hitközségeknél. Persze hamar felvették, de hát az egészségének nem tett jót a sok izgalom. Épp hazafelé tartott a feleségével egy széder-estéről, amikor rosszul lett az utcán. Kórházba vitték, három hétig kómában feküdt, aztán meghalt.

Ki következne a sorban?

Másodikként Pétert kell említenem. Őt Tibor után vitte előéneklésre apánk a Magyar Állami Operaházba. Miután végzett a színpadon, odament hozzájuk a főtitkár, és odafordult apámhoz: „Klein úr, csodálatosak a fiai, de mondja, nem tudna nekünk egy baritont is produkálni?” Péter évtizedeken át volt az Operaház vezető tenoristája, és egyáltalán nem működött kántorként, bár már gyermekként odaállt néha az omedhez a kántor mellé énekelni, és esküvőn is dalra fakadt, ha felkérték. Amikor nyugdíjba ment, felajánlottam neki, hogy két év alatt a nagy részét megtanítom neki mindannak, amit egy kántornak tudnia kell, de nem mutatott hajlandóságot a dolog iránt. Pétert Tamás követi a sorban, hangjának szépségét túlzás nélkül a nagy Gigliéhez lehetett mérni. Ő Budán, a Frankelben kezdte a kántori hivatást húszéves korában, és nagy ígéret volt. Részben ugyanúgy tanult Pali bátyánktól, mint Tibi: leültek, és Pali vagy tucatszor elénekelte a nagy kántori számokat. A nagybátyánk, Stern László is elénekelt neki bizonyos imákat. Akkor már Tamás kérésére én is felmentem a Nagyfuvaros utcai zsinagóga szolgálati kántorlakására, és bőszen kottáztam, amit Lászlótól hallottunk. Nem volt könnyű dolgom, hiszen a dallam is, a szöveg is új volt. Ez már a hatvanas években történt, zeneakadémista koromban. László akkor már rosszul látott a súlyos cukorbetegsége miatt. Mindig kérte, hogy ha végeztem a kottázással, énekeljem vissza a dallamot: így ellenőrizte, hogy minden a helyén van-e. Általa lett meg tehát a nagyünnepek és a zarándokünnepek nuszachja.

Tamás után?

Iván következik a képzeletbeli ranglistán, fenntartva persze, hogy ha Iván képzi magát, akkor simán a családi dobogóra léphetett volna. Csaba sosem énekelt komolyan, nekem pedig sosem volt a testvéreimhez mérhetően szép hangom.

És ha nem hangmatériáról lenne szó?

Akkor lényegesen jobb helyen végeznék. Amúgy nyilván rendkívül szubjektív egy ilyen rangsorolás, de azért merem nyilvánosan vállalni, mert a Klein fiúk sorrendjében széles körű az egyetértés. Lóránd chazani kvalitásait se kérdőjelezi meg senki: matériájától eltekintve a legnagyobbakkal vetekedett. De más téren már nem voltak annyira egységesek a vélemények. Mondok egy példát: abban soha sehol nem volt vita, hogy mondjuk Stern László sokkal kvalitásosabb kántor volt, mint a nagybátyja, Béla. Az azonban már komoly vitákra adott okot, amikor apám kijelentette, hogy a fia, Tibor hangilag erősebb Stern Lászlónál. László ezt hagyon dühösen hallotta, csúnyán össze is veszett apámmal. Talán azért bántotta a dolog különösen, mert tudta, hogy ha apám maga nem is énekel, fantasztikusan ért a hangokhoz. Nála jobban például senki sem lelkesedett Fischért, a negyvenes évek ortodox kántoróriásáért. Apám tehát pontosan tudta, mi a minőség, és ki, mit ér.

Féltékenyek voltak egymásra a kántorok?

Nem általánosítanék, de akadt rá példa. 1949-ben például, a Wesselényi utcai kultúrteremben fellépett egy koncerten Ábrahámson Manó, Stern László és egy másik tenor, Klein Miklós[5]. László és Miklós nagyon leénekelték Ábrahámsont, hiszen a magas hangoknak mindig is nagyobb sikerük volt a közönségnél. Ábrahámson fortyogott a dühtől. A koncert vége felé félrehívta apánkat: „Klein úr, tegyen meg nekem egy nagy szívességet: látom, itt van a fia. Jó néven venném, ha a zárószám előtt énekelne valamit.” Apám repkedett a boldogságtól, szó nélkül színpadra küldte Tibit. No, többé nem akarták leengedni a színpadról a bátyámat: olyan tapsvihar kerekedett, hogy Sternék egyszerűen nem tudtak felmenni utána a zárószámra. Magyarul Ábrahámson „ellopatta” a koncertet Tiborral.

Tibor persze nem tehetett erről.

És apám sem, hiszen nem látott át a szitán. Lászlóval akkor még nagyon jóban voltak, apám nagyon nagyra tartotta a kántorművészetét. Egyszerűen el kell fogadni, hogy a kántorok is emberek. S hogy mennyire emberek vagyunk: Stern Robi, azaz a nagy Moshe Stern – akárcsak Tibor – ugyancsak csodagyereknek számított: már 9 éves korában koncertet adott a Zeneakadémián. Ezt követően a század egyik legnagyobb kántorkarrierjét futotta be, mégis, sikerei csúcsán is ahányszor Budapestre jött és elment a Zeneakadémia előtt, mindig így sóhajtott fel: „Ó, ha életemben még egyszer itt énekelhetnék!”

Olyanra is volt példa, hogy az egyik kántor segítette a másikat a pályán?

Lóránd Márton például azonnal maga mellé vette Tibor bátyámat a Lewandowski Kórusba, amint meghallotta a Dohány Kórusban szólót énekelni. Persze nem járt rosszul vele… Kovács is rendkívül segítőkész volt velem, amikor másodkántor lehettem mellette a Dohány utcai zsinagógában.

Kovács jelentősnek mondható kántor volt?

Kulturáltan énekelt, szép hangja volt.

És Lóránd Márton?

Ha egyetlen kántort kellene kiemelnem a háború utáni évtizedekből, és kifejezetten a chazani képességekre fókuszálnék, Lóránd nevét említeném. Fantasztikus muzikalitása volt, ami feledtette, hogy hangilag nem volt olyan fajsúlyos. Fischt csak gyerekként hallottam, így vele nem tudom összehasonlítani. Tibort pedig nem említhetem magyarországi kántorként, mert csak kint kezdett el chazanuttal foglalkozni. De ez már igazán személyes vélemény. Ismerek olyanokat, akik Stern Lászlót jobb kántornak tartották Lórándnál.

Tanár úr több mint tizenöt éve tanít a zsidó egyetem kántor szakán. Ugyanazt a nuszachot adja át a mai kántornövendékeknek, amit nyolcvan évvel ezelőtt az apjuktól, Izidortól vettek át a fiai, László, Pál és Róbert?

Jórészt ugyanazt. Ugyanakkor amit tanítok, annak egy részét Doff Imre főkántortól hallottam, amikor éveken át kísértem a Frankel Leó úti zsinagógában. Ő maga pedig az általa imádkozott dallamok javát Karvaly Lászlótól sajátította el. Így vándorol az imádkozási hagyomány generációról generációra.

Ami azért is csodálatos, mert évtizedeken át nem volt iskolai kántorképzés.

Pontosan, a Klein fiúk közül például egynek se lett volna módja hivatalos keretek között kántori papírt szerezni: az ő ifjúkorukban erre egyszerűen nem nyílt lehetőség.

Felteszem azonban, hogy akik nem egy „alomból” érkeztek, igen eltérő dallamokkal imádkozhattak. Stern, Feleki, Lóránd chazanutja vélhetően egyedi színeket vonultatott fel.

Különösen a produkciók terén. Akkoriban még élt az egyéni produkciók tradíciója. Persze korábban még erősebben dominált a sajátos dallamvilág. Apámék azért jártak templomról templomra, hogy élvezzék a különböző kántori produkciókat. Egy péntek esti Haskivenu, egy Adojsem moloch nem maradhatott el. A Rajs Hajdes bencsolásra pedig egytől egyig már napokkal előtte készültek. Sőt, olyan kántor is volt, aki kizárólag Újholdhirdetésre állt oda imádkozni. Az ötvenes-hatvanas években tartott még valami a régi kántóriások presztízséből. Azért a háború előtt nagyon nagy chazanok imádkoztak Budapesten, elég csak a fiatal Ábrahámsonra, vagy Linetzky Bernátra, Holczer Leopoldra, Majsele Preiszre (Moshe Preis), Tkatsch Izraelre, Josef Basserre, Mayer Schorra, Zavel Kwartinra vagy a manchesteri Sternre gondolni. Akkor a templomba járók még várták, élvezték a kántori produkciókat. És a kántoroknak jelentős szavuk volt. Aztán szép lassan átvették a rabbik az irányítást, s az ő számukra talán nem volt már olyan fontos a szép produkció, tisztelet a kivételnek. Nyugaton azonban sokáig megmaradt döntőnek a közösség szava. Tibor bátyámnak például sok konfliktusa volt az amerikai rabbijával, a közösség azonban nagyon szerette Tibort, így a rabbinak háttérbe kellett húzódnia.

Mikor tűntek el végleg a kántori produkciók a magyar zsinagógákból?

A hetvenes években. De nem szabad nosztalgiázni, mert a korszellem határozza meg az igényeket. No meg az adott korszak kántorainak kvalitása is. És hát az emlékezet, bizony, amúgy is csalóka.

Pedig ma hajlamosak vagyunk nosztalgiával tekinteni a múltba: ó, akkor még virágzott a zsidóság, nem voltak minjenproblémák. Ezek szerint alaptalan a múlt iránti nosztalgia?

A háború után valóban sokkal többen jártak templomba, mint manapság, de azért akkor is akadtak minjenproblémák. Apám nem véletlenül cipelt magával a bármicvóm után az imádkozásokra. S már akkor is gyakran hallottam a mai sopánkodást a minjengondok miatt: „Ó, hol lesz itt húsz év múlva zsidóság?” Nem titok: bizony akkor is akadtak már fizetett imádkozók. Persze más köntösbe bújtatták a honoráriumokat: a körzet ennyi és ennyi pénzzel támogatja a rászoruló hittestvéreket, mondták. Azt mégse mondhatták, hogy azért fizetnek embereknek, hogy meglegyen a minjen. Ám 1956 után így is nehéz volt fenntartani a zavartalan vallási életet. Aztán elteltek az ötvenes évek, és a hatvanas évektől a gyerekek kezdték megtanítani a szülőket, mit is jelent zsidónak lenni. A háború utáni generáció ugyebár teljesen leszokott a templomba járásról. A gyerekeiket azonban elkezdték Talmud-Tórán taníttatni, hóra táncházba meg zsidó nyári táborba küldték a kicsiket. És a gyerekek szép lassan bevonták a szüleiket a zsidóságba. Egyre többen vittek szülői igazolást az iskolába nagy ünnepekkor, hogy betegség miatt néhány napig otthon kell maradniuk. A szülők visszatalálásával pedig a kántorkoncertek is megszaporodtak. Egy idő után jóformán elképzelhetetlen volt hitközségi vagy körzeti ünneplés kántorének nélkül.

A liturgiai képzettséget magánúton szerezték meg a korszak kántorai. De mi volt a helyzet a hangképzéssel?

A hangképzés alapvetően mindig is mostoha terület volt. Tudomásom szerint a világ nagy kántoriskolának zömében ma sincs hangképzés. Régen meg aztán még ennyire se jött szóba. Így mindenki maga döntött arról, vesz-e énekórákat. Én például két évig jártam egy énektanárnőhöz, közel az ötvenhez.

Ha nem tévedek, a Tóra-olvasás elsajátítása még a hangképzésnél is nagyobb kihívásnak bizonyult az elmúlt fél évszázadban.

Hosszú éveken át szofér se volt Magyarországon, nemhogy Tóra-olvasó kántor. Ha esküvőt tartottak, vagy válásra került sor, nem akadt, aki az olyankor szükséges anyagot megírja. Amikor Tamás öcsém kezdett, még a sameszok is tudtak Tórát olvasni. Volt olyan kommunista párttitkár, aki nagy néha lejött a templomba, aztán megkérdezték, nem tud-e véletlenül Tórát olvasni, mire odaállt, és folyékonyan lejnolni kezdett. Sajnos, amíg éltek az idős hívők, s mindig akadt valaki, aki Tórát tudott olvasni, az illetékesek nem fordítottak kellő figyelmet az utánpótlásra. Egyszer felvetettem, hogy ha gondolják, és biztosítják hozzá az anyagiakat, kimegyek Izraelbe és néhány hónap alatt megtanulom az autentikus alapokat, hogy aztán visszatérve elindíthassuk a Tóra-olvasás órákat. Hallani sem akartak róla.

Főkántor úr, feltennék egy furcsa kérdést: boldog emberek voltak a kántorok az ötvenes-hatvanas években?

Boldogoknak talán nem nevezném őket. Aki átélte a holokausztot, az többé nemigen lehetett felhőtlenül boldog. Talán megelégedett embereknek nevezném őket: többségük családos, a hivatásában elismert vallási alkalmazott volt. Számíthatott rá, hogy ha megüt egy bizonyos szintet, élete végéig biztosítva lesz az állása, és ha igazodik a pártigényekhez, békén hagyják. Így is történt, a legtöbb kántor tulajdonképpen egészen a haláláig imádkozott. Ami a megélhetést illeti: nem volt csapnivaló a fizetésük, de nem kerestek jól. Ezért is folytak nagy harcok a temetésekért. Akkor ugyanis csurranhatott-cseppenhetett egy kis mellékes a zsebekbe. Abban az időben a Chevra Kadisa még nem folyósított külön honoráriumot a kántoroknak a temetési búcsúztatásért. Tudok olyanról, hogy amikor egy fiatalabb kántor megkért egy idősebb kántort, hogy tanítsa őt liturgiára, akkor az idősebb kántor azt mondta: „Rendben, fiatal kollégám, szívesen foglalkozom veled, de kérlek, hogy a temetéseket soha ne vidd el előlem.”

Ha ilyeneket hall az ember, nehéz elhinnie, hogy a chazanok egytől egyig mély hittel csüggtek a Teremtőn.

Bármennyire is igyekeznek misztifikálni egyesek az előimádkozói státuszt, az igazság az, hogy a kántorok is emberek. Nem szeretnék szentségtörő lenni, de az elmúlt hatvan-hetven évben nem mindegyik kántor volt olyan vallásos, amilyennek ideálisnak tartanánk, és itt most elsősorban a hit mélységére, nem pedig a vallási előírások betartására gondolok. Viszont kétségtelen, hogy az igazán jó kántorok akkor is el tudták hitetni áhítatot, ha ők maguk amúgy nem voltak épp a legvallásosabbak. Egyikük, egy a nagyok közül, meg is mondta nekem: „Ervinkém, amikor én átszellemülten imádkozom, dehogy a Teremtőre vagy a mennyországra gondolok: a gyerekeimre és a szüleimre gondolok, érted? Az egészségükért, a boldogulásukért imádkozom. És akkor valóban átszellemülök!”

Az interjú eredeti, szerkesztetlen változata itt olvasható: http://real-phd.mtak.hu/783/