Ezen a héten a Mispátim hetiszakasz következik, ami a Tóra egyik legismertebb részét tartalmazza, szinte nincs olyan ember, aki ne hallotta volna, és ne tudná idézni az alábbi gondolatokat: עין תחת עין, azaz szemet szemért.
A szövegben ténylegesen megfogalmazott gondolatot, a mondat valódi tartalmát, értelmét azonban kevesen ismerik.
A Talmud (Bává kámá 84a) kifejti, hogy a szemet szemért elv nem értelmezhető szó szerint, nem arról van szó, hogy aki megvakít valakit, őt is meg kell fosztani a látásától.
Bölcseink kifejtették, hogy vannak olyan esetek, amikor ezt lehetetlen lenne végrehajtani. Ha egy világtalan ember vakít meg egy másikat, akkor őt hogyan büntetnék, hiszen már az elkövetéskor sem látott, ő hogyan lehetne megvakítható?
Nyilván sehogy.
Másik példa: a kohén alkalmatlan a szentélybeli szolgálatra, ha vak. Ha egy kohén valakit megvakítana és cserébe ő is ugyanezt a büntetést kapná, ezzel nemcsak a látását veszítené el, hanem a szentélybeli szolgálatra is alkalmatlanná válna, azaz olyan többlet hátrányt szenvedne el (lehetetlenné válna a szentélybeli istenszolgálata), amit ő az általa megvakított embernek nem okozott.
A Talmud úgy érvel, hogy létezik olyan eset, amikor a látás elvesztése halált okoz. Az ilyen „műhiba” abban az időben, ismerve az orvosi beavatkozások mainál sokkal fejletlenebb szintjét, reális lehetőség volt. Ha az elkövető megvakított valakit és a „szemet szemért” elv alapján őt is meg akarnák vakítani, de ebbe véletlenül belehalna, akkor nem a „szemet szemért”, hanem a „szemet és életet szemért” elv valósulna meg. A talmudi bölcsek a tórai szöveg értelmezéséből arra a következtetésre jutottak, hogy ez az elv csak vagyoni kompenzációt jelenthet. A szem fizikai sérülése pénzben kifejezhető károkat okozott, például elmaradt munkabér, az orvosi kezelés költségei, egyéb többletkiadások: pontosan ugyanaz a jogi szabályozás, mint a modern, a 19. századtól kezdődően kimunkált európai polgári jogban. A testi sérülés pénzben mérhető károkat- tehát egyrészt elmaradt hasznot (kiesett munkabért), másrészt a meglévő vagyonban bekövetkezett csökkenést (orvos megfizetését, gyógyszer árát, ápoló bérét)- okozott. Ezek a tételek mind kifejezhetők pénzben. A számszerűsített, pénzben kifejezett kárt kellett megfizetni. A Tóra szavait a talmudi bölcsek átértelmezték, egészen pontosan kifejtették a tórai szöveg rejtett értelmét.
Az Írott Tóra (Mózes öt könyve) és a Szóbeli Tóra (a Talmud) nem értelmezhető külön-külön és nem választható el egymástól. A tórai szöveg teljes értelme a talmudi textus fényében ismerhető meg. Mindkét Tóra a Szináj-hegyről származik, tehát az az értelmezés, hogy a szemet szemért elv valójában vagyoni kártérítést jelent, nyilvánvalóan szintén a Szinájról származik.
Ahogy Rámbám írja a Misné Tórában: minden Mózes által Színájon kapott parancsolatot, (כל המצוות שנתנו לו למשה בסיני – בפרושן נתנו ) a szóbeli magyarázatával adta át a Mindenható.
A hetiszakasz tartalmaz egy előírást a rabszolgákkal kapcsolatban: hat évig kell szolgálnia, majd a hetedik évben a rabszolga szabadon távozhat. A 21. fejezet 2. pászukja így szól: „Ha vásárolsz héber szolgát, hat évig szolgáljon: a hetedikben pedig menjen szabadon, ingyen”. Az utolsó lubavicsi rebbe a mondat mélyebb értelmét felfedezve így interpretálta a szavakat: a „héber szolga” a zsidó népet jelenti, akik „hat évig”, azaz hat évezreden át „szolgálnak”, azaz az Örökkévaló irányába teljesítik szolgálataikat (a zsidó hagyomány szerint Isten legfeljebb 6.000 évre teremtette a világot: most 5781-et írunk). A „hetedik év” a hetedik évezredet jelenti, a „menjen szabadon” pedig arra utal, hogy addigra el fog érkezni a Messiás. Egy másik, egyrészt szellemes, de mégis megalapozott, nehezen vitatható érv a „szemet szemért” elv tényleges – vagyoni kompenzációt jelentő – tartalma mellett. A szem héberül (ájjin עין ). Nézzük meg azokat a betűket, amik az álefbész-ben (a héber ábécében) a fenti betűket követik. Az ע után a פ jön, a י betűt a כ követi, a ן után pedig a ס a soron következő. Ha ezt a három betűt egybeolvassuk, a כסף szót kapjuk, amelynek jelentése „pénz”.
A hetiszakasz végen szerepel két szó, ונשמע נעשה) náásze venismá), azaz „megcselekedjük és meghallgatjuk”. Furcsa az elhelyezkedés, és szokatlan a sorrend. Miért itt, ebben a hetiszakaszban és annak is éppen a végén szerepel ez az ikonikus mondat? Először felkészültek a Tóraadásra, megkapták a Tízparancsolatot (az előző hetiszakaszban), majd a mostani párásában jöttek az egyes részletszabályok, a törvények kifejtése, és miután ezek mind elhangzottak, a hetiszakasz végén kinyilvánítják, hogy meg fogjuk cselekedni és meg fogjuk hallgatni? Hiszen már meghallgatták! A másik kérdés az igék sorrendje. Nem előbb kellene meghallgatni és a hallottak fényében megcselekedni? Hogyan vállalunk kötelezettséget arra, amit nem is hallgattunk végig? Arról már nem is beszélve, hogy ismerve a lázadásokat, az engedetlenséget, a szabályok ignorálását, a Tórával való szembe helyezkedést (elég csak az aranyborjúra gondolni), nem éppen a „meghallgatjuk és megcselekedjük” szavakkal jellemezhető a nép hozzáállása, messze nem a Mindenható szabályainak minden körülmények közötti követése és az isteni akaratnak való teljes alávetés jellemzi a népet. A náásze egyértelműen aktív cselekedetet jelent: tevőleges magatartást, valaminek a létrehozását, a jövőbeli megvalósítását.
A nismá már nem ennyire világos, jelentheti, hogy „meg fogjuk hallgatni”, de azt is, hogy „engedelmeskedni fogunk”, illetve „meg fogjuk érteni”. „Meg fogjuk hallgatni”: Rási (1040-1105) magyarázata szerint ez egy feltétel nélküli elfogadást, a teljes hitet jelenti: már akkor elfogadják a Mindenható parancsolatait, amikor még meg sem hallgatták. A fogadalom teljes egészében a jövőre vonatkozik. „Engedelmeskedni fogunk”: Rásbám (Rabbi Smuél ben Meir, 1080-1158, Rási unokája) értelmezése szerint a nép azt mondta, hogy a parancsolatok nagy részét már hallottuk, és amiket a jövőben fogunk hallani, azoknak is „engedelmeskedni fogunk”, ami egyrészt a múltra, másrészt a jövőre vonatkozik: már meghallgattuk a micvák (a kötelezettségek) egy részét, megcselekedjük azokat, és amiket majd a jövőben fogunk hallani, azoknak is „engedelmeskedni fogunk”. A nép bizonyos értelemben egy fejlődési ívet járt be, a törvények egy részének meghallgatására és megértésére már készen állt, de nem az összesre, nem egyszerre kapták az összes parancsolatot.
A harmadik értelmezés a Bábel-tornyánál (Berésit 11:7) használt jelentést veszi alapul: „gyerünk, menjünk le, és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét!”. Ugyanez az ige ott „megértést” jelent: ezen értelmezés szerint betartjuk a törvényeket már akkor is, amikor még csak részben értjük azokat. Betartjuk, de ezzel egyidejűleg törekedni fogunk, hogy egyre jobban megértsük azokat. Folyamatosan tanulhatjuk a Tórát, mindig új dolgokat fogunk benne felfedezni. Aki gyerekként látott hanukakor gyertyagyújtást vagy részt vett széder-estén, nem ugyanúgy értette meg, amit látott, mint felnőttként. Aki minden évben újra olvassa és tanulja a Tórát, mindig új és új szépséget és értelmezést fog felfedezni. Ha ugyanazt újra tanuljuk, mindig új tartalmat, új értelmezést fedezhetünk fel benne. A másik lényeges aspektus: bizonyos dolgokat csak akkor értünk meg, ha azokat megcsináljuk, mi magunk visszük véghez.
A zsidó vallás pont ilyen: noha fontos az elméleti háttér ismerete, a zsidóságot nem lehet könyvekből megtanulni, az elmélet szintjén megélni. Hiába olvas valaki sok szakácskönyvet kóser receptekről, hiába van tisztában a kásrusz szabályaival, csak akkor tud olyat főzni, amit más vallásos zsidó is megeszik, ha ténylegesen kóser a konyhája. Ismerheti valaki a hanuka szabályait, de csak akkor tartotta meg az ünnepet, ha nyolc napon át ténylegesen meggyújtotta a gyertyákat.
A zsidó etika szerint az számít, mit csinál az ember, nem pedig az, miről beszél.