Budai Krónika – Megilat Ofen – a Budai Purim
1684-ben a keresztény seregek ostrom alá vették Budát (törökül: Ofen), hogy elűzzék a törököket, akik 1541-től fokozatosan elfoglalták és az Oszmán Birodalom részeként megszállva tartották a várost. A keresztény hadak tervét azonban meghiúsította a törökök és a zsidók határozott ellenállása.
A budai szefárd zsidók keresztény erőkkel szembeni összefogása és fellépése nagy visszhangot váltott ki, különösen Olaszországban, ahol Rómában például zsidók nem merészkedtek ki az utcára, csak a pápai őrség védelmében, mert a nem védett személyek biztosak lehettek abban, hogy azonnal megtámadják és esetleg meg is gyilkolják őket.
Moncellis, Montaniana, Castel-Franco és Citadella városai Róma példáját követték. Padovában más volt a helyzet, mert ott zsidók és keresztények sok évszázadon át nyugalomban egymás mellett éltek és kereskedtek egészen 1670-ig, amikor éles zsidóellenes érzelmek törtek felszínre, a zsidók kereskedelmi sikerei miatti irigység következményeként. A konfrontáció eldurvulása egy szórólapra vezethető vissza, amit a hatóságok ugyan betiltottak, ám az ennek ellenére, a zsidók elleni mély ellenségeskedéshez vezetett; s amikor hír érkezett Buda zsidók általi védelmezésről a keresztény seregekkel szemben, a látens gyűlölet lángra lobbant.
A kapucinus Marco d’Aviano, aki két hónapot töltött el a Budát ostromló keresztény seregekkel a váráson kívül, arra a kérdésre, hogy a zsidók hogyan szégyenítették meg a keresztényeket Budán, azt válaszolta, hogy a hír nem igaz. A padovai lakosság azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt a választ, és széles körben terjesztették azokat a Budáról készült képeket, amelyeken a gettó egyre tágasabb helyen helyezkedett el, s ez nagyban növelte a lakosság nemtetszését.
Ostrom alá vették a padovai zsidókat.
Áv hónap kilencedikén a padovai zsidók szokás szerint összegyűltek, hogy megemlékezzenek a jeruzsálemi templom pusztulásáról és megtartsák éves böjtnapjukat. A padovai többséget azonban semmilyen magyarázat nem győzte meg abbéli elképzelésükről, hogy a zsidó böjt célja nem más, mint isteni segítséget kérni az akkor Budát védő törökök és zsidók érdekében, és imádkozni a császári csapatok vereségéért. Bár a zsidók értesítették a padovai hatóságokat, hogy gonosz tévhitről van szó, de hiába, magyarázatuknak nem tulajdonítottak jelentőséget.
1684. augusztus 20-án, vasárnap szájról szájra terjedt a hír, hogy Budát végre felszabadították. Előző nap Budáról érkezett Velencébe egy férfi, és az emberek a győzelem hírének hordozójaként tekintettek rá, tévesen. A padovai gettó szomszédságában összegyűlt lakosság a feltételezett győzelemtől felbuzdulva, kövekkel bombázta a zsidó lakásokat, és megpróbálta lebontani a gettó lezárt kapuit. Azokat a katonákat, akik megpróbálták lecsendesíteni a csőcseléket, kövekkel dobálták meg; mindazokat pedig, akik megpróbáltak békét kötni, szemrehányásokkal támadták mondván, hogy a zsidók bizonyára lefizették őket.
A zsidók maguk is megkísérelték pénz- és étel ajándékokkal csillapítani az őrjöngő embereket; de semmi nem segített.
A városi bírák a legszigorúbb büntetést helyezték kilátásba azok számára, akik zsidókat támadtak meg, de figyelmeztetéseiknek nem volt súlya.
A zsidók úgy döntöttek, hogy segítségért folyamodnak a velencei dózséhoz, de amikor kinyitották a gettó-kaput, hogy elinduljanak hozzá, a tömeg beözönlött a gettóba, betörték a raktárakat, összetörték a zsinagóga ablakait.
Az ostromoltak eltorlaszolták házaik ajtaját, és várták a sorsukat. Végül az olasz és német vértes katonai különítmény tisztította meg a gettót a rendbontóktól. Ez még jobban feldühítette a lakosságot, és a csőcselék két vértes katonát megölt. A feszültséget fokozta, amikor egy padovai nő szörnyű felháborodással jelentette be, hogy a zsidók ellopták egyetlen gyermekét, hogy általa feltételezett rituális célokra felhasználják a vérét. Ezután a népharagnak már nem volt határa. A tömeg, a nővel az élén a városházára rohant, és a legsúlyosabb büntetést követelte a meggyanúsított zsidó elkövetők számára. A városvezetés végül hatalmas pénzösszeg átadásával bírta rá a tömeget, hogy oszoljon föl. (A kedélyek lecsillapodása után a zsidó közösség a város vezetésének szerette volna ezt az összeget megtéríteni, ám ezt a polgármester nem fogadta el.)
A lakosság kérésére a katonaságot kivonták a gettóból. Amint erre azonban sor került, az emberek dühe újból kitört; a gettót ismét megtámadták és hatalmas ajtaját felgyújtották. A zsidók teljes rettegésben töltötték el az éjszakát, a védelmükre kijelölt őrökben nem bíztak meg, néhányan létrán másztak ki a gettó falain kívülre, keresztény barátaik házában menedéket keresve.
Az erőszakos támadások folytatódását végül a hatóságok akadályozták meg és kihirdették, hogy a zsidóknak ártó emberre halál vár. Másnap Velencéből szigorú parancsok érkeztek, amelyek a zavargás azonnali beszüntetését rendelték el.
Ezekről a napokról a mai napig megemlékeznek a padovai zsidók, és minden évben Elul hó 10-én a Buda (Ofen) Purim nevű ünnepet ünneplik, emlékezve őseik szenvedéseire és a gonoszok támadása alóli újabb csodás megszabadulásukra.
Felhasznált irodalom:
• I. H. Cantarini, Paḥad Yiḥhak, Amsterdam, 1685;
• Dr. A. Büchler, A Zsidók Töténete Budapesten;
• Dr. Samuel Kohn, Héber Kútforrások;
• Antonio Ciscato, Gli Ebrei in Padova, pp. 202 et seq., Padua, 1901;
• Grätz, Gesch. der Juden, 3d ed., x. 257 et seq.