A neológ hagyomány kiemelkedő tanítómesterei ékkövekbe foglalták a magyarországi neológ zsidóság számára az 1848-49-es forradalom és szabadságharc jelentőségét.

(V. ö. Bernstein Béla, «:Az 1848/49-iki magyar szabadságharc és a zsidók»,Budapest 1898;
«Zsidó honvédek 1848/49-ben»;«Blau emlékkönyv» 1927, 90-116.1.)

A hagyomány szerint Kossuth egyik beszédében azt mondta:

“Húszezeren vitézül harcolnak seregünkben. Tény, tagadhatatlan tény, írja a honvédegyletek főtitkárja, Mikár Zsigmond, hogy a honvédségünkben volt zsidók között – a saját számarányukhoz képest – több volt a kiváló egyén, Ott voltak a zsidó ifjak, 15 – 16 évesek épp úgy, mint a zsidó férfiak egész a hajlott korúakig és derekasan megállották helyöket, vetélkedve mind a másvallású kortársaikkal. Nevüket és emléküket a halhatatlanság dicsősége illeti meg.”

A szegedi Nemzetgyűlés az 1849. július 29-i utolsó ülésén egyhangúlag kimondta a zsidók emancipációját a szabadságharcban tanúsított honszeretetük elismeréséül. A zsidóemancipációs törvény jelentős állomás nemzeti történelmünkben. Irányi Dániel szerint, az 1848–49-i „magyar parlamentarizmus záróköve”

A magyar zsidóság szívében két otthon van együtt, egymás mellett. E szív kamráiban és pitvaraiban otthonként őrzi a Magyarhont és Izraelt. Nincs olyan magyar zsidó család, ahol a kokárda feltűzése, a trikolor, a Március 15-i emlékbeszédek, megemlékezések ne lennének a késői generáció számára is az emelkedett, büszke nemzethez tartozás mindenkori szimbólumai.

A szabadságot ünnepelve, a márciusi hősökre emlékezve, meg kell hogy szorítsuk egymás kezét. És fennen kell, hogy ígéretünk a magasság felé emelkedjen. Összetartozunk.
És…

 

Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!