Itt mellettünk, a szomszéd erdőben él egy izgalmas kis közösség. Sokféle állat tartozik bele. Vannak rókák, hörcsögök, pockok, teknősök, nyulak, kacsák, baglyok és pókok.
Nagyon sokban különböznek tőlünk és egymástól, de egy valamiben egyformák. Mind ugyanabba a zsinagógába járnak. A gyerekek is ugyanabba az iskolába, óvodába tanulnak és játszanak, a zsinagóga melletti szép nagy kék épületbe. Békésen élnek egymás mellett kedves szomszédságban.
A kis közösségben élő békét azonban néha megtöri egy-egy viszály, harag, és morgás, épp, mint nálunk.
Egy szép kora tavaszi napon, nagyjából olyanon, mint a mai, sok kis állat ücsörgött az osztályteremben. A rabbi épp arról mesélt, hogyan is volt az réges- régen mikor az őseink ott a Színaj hegy lábánál, rögtön azután, hogy megkapták a két kőtáblát, elkezdték összegyűjteni azokat az alapanyagokat, ami kellettek ahhoz, hogy a Miskánt, a sivatagi Szentélyt fel tudják építeni.
A rabbi elmesélte, ahogy őseink egész héten építették a szentélyt, péntek este azonban abbahagyták és megpihentek sábeszra. Összegyűjtötték azt a sok anyagot, amit adományként ajánlott fel minden család, és építették, csinálták, kalapálták és ragasztották, forrasztották és kifeszítették, vasárnap és hétfőn és kedden és szerdán és csütörtökön és pénteken is napközben, majd este abbahagyták és boldogan várták a sabeszi pihenést.
– Épp, ahogy mi is tevékenykedünk egész héten és megpihenünk sábeszkor- mondta a rabbi.
Mindenki egyetértett, hogy ugyanezt teszik. Készülődnek egész héten, hogy szépen ünnepeljék meg a sábeszt, és a nyugalmát.
Kecske Karcsi elhatározta, hogy kihívást intéz a többiekhez.
– Tudjátok a sábeszi készülődést Apuink és Anyuink szinte már elkezdik akkor, amikor az előző sabesz kiment. Mi lenne, ha indítanánk egy kihívást, hogy most mi is részt vegyünk ebben a nagy készülődésben. Gyűljünk össze délután a réten és addig mindenki találja ki, mit fog tenni.
Egyetértő hangok röpködtek szerte a teremben. Minden állatka elkezdte törni a fejét, miben segíthetne, mivel tudná megtölteni a napokat, hogy részt vegyen a Nagy sábeszi készülődés – kihívásban és persze, hogy mi az, amit legjobban élvezne megtenni.
Délután a rétet izgatott gyerekzsivaj töltötte meg. Mindenki elsőként, így jobbára egyszerre szerette volna elmondani az ötletét. Kakas Klári elmesélte, hogy egy új tölteléket talált ki a sabeszi kalácsba, amit meg fog sütni az édesanyjukkal. Rozmár Reni elhatározta, hogy összegyűlt annyi legót amennyit csak tud, hogy szombat délután fel tudja építeni akár a Miskánt, a sivatagi Szentélyt is. Teknős Teo egy új tápszert kevert ki, amivel locsolni kezdte kertjükben a virágokat és mélységesen bízott benne, hogy a kedvenc rózsája legszebb rózsabimbója pont péntekre fog csodálatos nagyra nyílni és dísze lesz majd az asztalnak. Róka Rudi kikeresett egy izgalmas képregényt a könyvtár mélyéről, és már alig várta, hogy nekilásson kifeszíteni két kötelet a kerti fák közé és hintaágyat eszkábáljon, ahol majd elolvashatja szerzeményét.
A legnagyobb ötlete mégis Karcsinak volt: ő arra gondolt, hogy ugyanúgy ahogy az őseink összeadták a szükséges anyagokat a Szentély építéséhez, szedjenek össze ők is anyagokat egy játszótér építéséhez. Mindenki elámult az ötleten. Már régóta szerettek volna egy nagyobb játszóteret mert a régi kicsi volt és öreg, nem is nagyon volt kedvük sokat játszani rajt. De hogy ők, a gyerekek csinálják olyat, ami a felnőttek dolga?! Hát, nem voltak benne biztosak, hogy tényleg működni fog -e, viszont nagyon tetszett mindenkinek az ötlet, hogy olyat tegyenek, ami emlékeztet őseink tetteire és még egy klassz játszóteret is eredményez.
Mindenki hazatért a saját családjához és elkezdték összeszedni azokat a dolgokat, amikre otthon talán már nincs is olyan nagy szükség, de kitűnő alapanyag lehetne. A szülők ámulva figyelték ezt a nagy lelkesedést, örültek a gyerekek összefogásának egy ilyen jó ötlet mellett. Hamarosan úgy érezték, muszáj nekik is segíteni, részesei akartak lenni a megvalósításának. Elkezdték odavinni mindazt, ami szükséges lehetett régi játszótér mellé és szépen lassan kinőtt a földből az újra álmodott tér. Mindenkinek volt valami, amit hozzátehetett. A teknős családnak voltak hosszú gerendáik a mászókához egy régi fészer bontásából, a róka családnak megmaradtak az autógumijaik egy régi traktorról, amiből most hintákat varázsoltak. Nyúléknak volt sok kötelük, amivel a régi tölgyfából kalandra hívó mászófa lett. Hörcsögéknek maradt festékük a tavalyi lakásfelújításból, Pelikán néni gyönyörű szép virágpalántákat hozott.
Ahogy teltek a napok a családok minden délután ott sürögtek a téren. Szépen lassan kialakult az új játszótér. Lett kis csúszda kicsiknek és nagy a nagyobbaknak. Volt homokozó a kicsiknek és kötél létrás mászófal nagyoknak, ugróiskola a piciknek és trambulin a nagyoknak. Nagyon szép lett és mindenki egyetértett, hogy a legjobban a nagy tölgyfa kötéllétrái sikerültek, csak azt nem tudták eldönteni, mi az igazán kihívás, felfele megmászni vagy leereszkedni róla.
Mikor kész lett a tér Gúnár néni megjelent két nagy kosárral. Az egyik tele volt málnaszörppel, a másik Gúnár néni híres babkájával, a csokis kaláccsal. A váratlan pikniknek mindenki örült, de mielőtt hozzáfoghattak volna hátra volt még egy igazán nagy feladat, mégpedig a romok és maradékok elpakolása és eltakarítása.
Karcsi húga, Panni egy érdekes javaslattal állt elő.
Azt tanultuk, hogy a Miskán, a sivatagi Szentély építésekor volt egy rejtett csoda mégpedig az, hogy bármennyire is túl sok mindent adtak össze az emberek, minden ici-pici darabkára éppen szükség volt hogy a Szentély elkészüljön. Csoda volt, hogy a túl sok mégis pont elég lett. Amiről őseink azt gondolták, hogy maradni fog, abból mégis minden kis apró darabra szükség volt, így mindenki úgy érezhette, hogy pont az az adomány kellett, amit ő tudott adni ahhoz, hogy a Szentélyt szépen be tudják fejezni. Ettől mindenki nagyon boldognak és elégedettnek érezte magát. – Panni pont ezt az érzést szerette volna átélni így hát sokat törte a fejét korábban a festés és kalapálás közben, mit csináljanak azokkal a dolgokkal, amik megmaradnak.
Mire elkészült a tér, már ki is találta: – Készítsünk egy sziklakertet, padokkal és virágokkal!
Így pont azokat a dolgokat tudjuk felhasználni, ami megmaradt. A köveket, amiket félre hurcoltunk, a földet, amit kiástunk, a deszka darabokat, amiket eldobáltunk.
Egyöntetűen mindenkinek nagyon tetszett az ötlet. Annyira lelkesek voltak, hogy még aznap délután el is készültek vele. Pelikán néni virágai boldogan ragyogtak az új helyükön.
Karcsi büszkén nézett végig az elkészült parkon: – Ugye milyen jó ötlet volt tőlem? – fordult oda a többiekhez. Hátulról kuncogás ütötte meg a fülét és megfordulva a Rabbi bácsi kedves tekintetével találta szembe magát:
-Hát se olyan szerény nem vagy mint Mózes se olyan mint a kis Alef, de a számunkra ugyanolyan kedves vagy!
Karcsi hirtelen nem is tudta, hogy most meg sértődjön, kikérje magának vagy egyszerűen csak kíváncsian kérdezzen vissza, hogy „mit is tetszett mondani?”
Végül úgy döntött, nem árulja el tanácstalanságát, inkább egész úton hazafelé dohogott és mormogott magában. Mire hazaértek a szülei nem bírták tovább, leülték a családot a nappaliba egy-egy csésze finom kakaó mellé, hogy át beszélgessék a nap eseményeit és kiderüljön, hogy mi bántja Karcsit. Karcsi elmesélte nekik a rabbi nagyon fura mondatát.
Az apukája és az anyukája kedvesen mosolyogtak míg megmagyarázták.
– Tudod Karcsi, most kezdtük el Mózes 3 könyvének az olvasását, a Vájikrát, mert ez az első szava, ami az jelenti: hívta. Az Örökkévaló hívta Mózest a Miskánhoz egy kis beszélgetésre. A Tórában leírt szóban van egy kis furcsaság, az, hogy a szó végi alef betűt hagyományosan kisebbre írják, mint az összes többit. És ennek az oka a szerénység.
Az alef betű első a héber ábécében, Mózes pedig a zsidó nép első embere volt, de az Isten által rábízott felelősségteljes és megtisztelő pozíció nem homályosította el tisztánlátását, megőrizte személyisége meghatározóan fontos, pozitív vonásait.
Szerény maradt, mint a kis alef.
– De van még egy magyarázat – folytatta Apukája: – ha kivesszük azt a pici betűt ami marad, „vejákár” azt jelenti: drága, kedves. Azaz az örökkévaló kedvesnek hívta Mózest. Ennél nagyobb dicsőség senkinek sem lehet. Erre gondolt a Rabbi, hogy te is ennyire kedves vagy nekünk.
Karcsi büszkén húzta ki magát. Igazán kellemes meleget érzett a szíve tájékán.
– Képzeld Karcsi te is így kezdted az olvasást, avval a pici aleffel. – mesélte Anyukája- Az a hagyomány, hogy a kisgyermekek, amikor elérik a három éves kort és a fiúknak levágják a haját életükben először, egyben megkapják az első Alef-bét tanításukat is. Rabbi Shlomo Ben Áron szerint pont azt hangsúlyozza ez a pici betű, hogy a kicsiknek itt kell elkezdeni a tanulmányaikat. Te is így tettél mikor hároméves lettél és először ültél bele a nagyapa ölébe nem a játékért, hanem azért, hogy megtanítsa neked az első betűt.
Hamarosan előkerültek a régi fényképek, történetek és egy igazán kellemes este telt el a kis családban.