A széder esti lakoma első lépéseként főtt tojást fogyasztunk, emlékezve az Első és Második Szentély pusztulására. Közben nem szabad elfelejtenünk, hogy a római korból ránk maradt textusokból tudjuk, hogy a római polgárok által rendezett nagy lakomák mindig főtt tojás elfogyasztásával kezdődtek és a lakoma végén egy almát kapott mindenki.
(Josephus Flavius: Apion ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról c. könyvéből tudjuk mindezt.)
Nem véletlen, hogy széder este például könyökölve étkezünk. Ez is a korabeli hellén kultúrában a szabad ember védjegye volt.
Ám az eredeti tartalomból jottányit sem engedünk.
Ahhoz pedig, hogy ezt megértsük, a sófár szimbólumát kell magunk elé emelnünk.
A keserűfű két jelentéssel bír: az egyik a már ismert keserű, a másik egy tiszteletteljes elnevezés, úr, uraság. Jó és rossz együtt.
Melyik lehet az a szimbólumunk, amely a zsidóság korai történetétől kezdve napjainkig felcsendül, ha nagyon rossz dolog történik velünk, vagy ha nagyon jó?
A Sófár, amely Izsák feláldozásának története óta a hangjával kéri a Világ Alkotóját, ahogy egykor Ábrahám fiát mentette meg, Izsákot, úgy őrizzen meg bennünket a saját korunkban.
Élijáhu próféta pohara a Messiás eljövetelének hírnökét köszönti mindig a széder estén. Amikor csapás éri Izraelt, vagy nagy öröm, akkor mindig megszólal a sófár hangja.
Most egyszerre van jelen az éltünkben mindkét összetevő.
A járvány végett a csapás, a nehézség, peszach ünnepe végett pedig a felszabadult öröm.
