Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma
(Az 1919-es magyarországi tanácsköztársaság története)
Korosztályom gyerekkorából még félig ünnepként emlékezik a ’19-es magyar kommün évfordulójára, minden év március 21-ére, melyet „forradalmi ifjúsági napok” keretében kellett köszönteni. A „keményvonalasabb” történelemtanárok még a ’80-as évek közepén is úgy magyarázták a kommün végnapjait, hogy „nem elbukott, mint egy rossz tanuló, hanem leverték.” Aztán generációm megismerte a „vörös terrorra fehér terror – akcióra reakció” kétesen védhető, valóságtól sokszor elrugaszkodott elméletét, és láthattuk az addig ismeretlen vezetéknév használatot „Kun (Kohn) Béla, Rákosi (Roth) Mátyás. Kamaszkorunkban hallottuk az addig tiltott viccet: „Miért volt egy keresztény a sok zsidó között a népbiztosok soraiban? Hogy legyen, aki sabeszkor is tud direktívákat aláírni!”
Hatos Pál a modern, elsősorban XIX-XX. századi európai és magyar eszmetörténet és történelem elismert kutatója hivatkozásokkal alaposan megtámogatott, nyelvezetében kifejezetten szórakoztató stílusú monográfiát tett le az olvasók képzeletbeli asztalára. Tényszerűen, de kellő bátorsággal mer hozzányúlni a magyar kommün mindez idáig tárgyilagosan fel nem dolgozott kérdéséhez.
Minket, egy zsidó vallási egyesület honlapjának szerzőit, és feltételezem az olvasókat a magyar tanácsköztársaság vérrel és verejtékkel írott 133 napos történetéből vélhetően az érdekli legjobban, hogy mi igaz a zsidóság „felülreprezentálásból” a kommün vezetésében. A téma hangsúlyosan felvetődik Hatos kötetében, sőt külön fejezetet is szentel a kérdésnek.
Örök kérdés: kit tekintünk zsidónak, illetve talán úgy is feltehető a kérdés, hogy a közvélemény kit tekint zsidónak? Ténykérdés, hogy a kommün vezetői között számos zsidó származású személy volt, de maga az egyes számú vezető Kun Béla így fogalmaz: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam tovább zsidó…kommunista lettem!” (115.o.) De zsidónak sem kell ahhoz lenni, hogy valakit politikai ellenfelei zsidónak minősítsenek, ha kellett éppen a zsidó közösség, így járt a kötet szerint a református Jászi Oszkár is, akit hajdani zsidóként vont felelősségre a zsidó közvélemény. A Vörös Hadsereg kilenc fős felsővezetésében csak három nemzsidó személy volt, viszont a hadműveletek tényleges irányítását végző nagyszámú tisztikar további tagjai között kizárólag keresztények voltak.
A történelem soha nem fekete-fehér jellegének tragédiáját mi sem mutatja jobban, mint a könyv azon elbeszélő része, mely szerint a magyar holokauszt borzalmát miniszterelnökként levezénylő Sztójay Döme 25 évvel korábban – akkor még Sztójakovics Demeterként – a Vörös Hadsereg Főparancsnoksága Hírszerző- és Kémelhárító csoportját irányította vezetői állásban. (100. o.)
Örök-érvényű, megkérdőjelezhetetlen igazságok nincsenek vagy nehezen fellelhetőek, Hatos könyve azonban tudományos alapossággal veti össze a tényeket, és von le következtetéseket.
Ajánlom a téma iránt érdeklődőknek, remélem, a könyv „gyógyító” hatású lesz a népi-urbánus vita máig fel-fellángoló vitáiban ejtett sebekre.
(Jaffa Kiadó, 2021, Modern Magyar Történelem sorozat 608 oldal)