Már 1848-tól megjelentek a magyar irodalomban a zsidó származású, de magyar nyelven író versalkotók. Hosszú lenne felsorolni magyar zsidó költőinket, akiknek azon időtől kezdve anyanyelvükké lett e szépséges magyar nyelv, s akik ezen a nyelven fejezték ki legbensőbb érzéseiket, fogalmazták meg vágyaikat, ábrándjaikat, félelmeiket, csalódásaikat. E dalnokok soraiban sajátos helyet foglalnak el a zsidó költőnők. A maga visszafogottságával, jámbor, de mégis megnyerő kifejezésmódjának különlegességével tűnt fel közülük Reichard Piroska is.

 

Beregszászon született 1884. szeptember 26-án Reichard Márk gyártulajdonos és Friedmann Ernesztina lányaként. Budapesten szerezte tanári oklevelét majd filozófiából doktori diplomáját, s egy leánygimnáziumban kezdett tanítani. Tanulmányokat, elbeszéléseket is közölt, novellákat, meséket írt, emellett angol műfordításaival is nevet szerzett. Osvát Ernő felfigyelt írói tehetségére, 1908-tól a Nyugat rendszeres munkatársa lett, s a lap megszűnéséig, 1941-ig 80 írása jelent meg itt: versek, kritikák, műfordítások, tanulmányok. 1932-ben Baumgarten díjjal ismerték el munkásságát.

Költeményeinek fő témája a magány lett. Halkszavúságában a szenvedéseket átélő, érzékeny női lélek szólal meg. A zsidóság folyamatos jogfosztottsága előhozta belőle a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot, a reményvesztett állapot megélését. Törékeny szíve nem bírta a megaláztatásokat, 1943. január 1-én öngyilkos lett. Alkotásaiban a könnyedebb diákélet, a természet szépsége, a szerelem vágya és a megannyi lemondás jelenik meg az ő sajátosan finom fogalmazásmódjában.

Alkotásaiban a könnyedebb diákélet, a természet szépsége, a szerelem vágya és a megannyi lemondás jelenik meg az ő sajátosan finom fogalmazásmódjában.

1916-ban a Nyugatban publikált Őszi üdvözlet c. versében ötvözi az eltűnt szerelmet a természet halandóságával. Szavaiban bársonyosan öleli körül szerelmének személyét, akit belehelyez az őszi táj múlandóságába.

Őszi üdvözlet

Borulj rá, szelíd, őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.

Hulljatok elé, aranylevelek,
őszi virágok, nyíljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.

Lágyan simogasd, zúgó, őszi szél,
szívében úgyis az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.

Ti mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.

És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet…

 

1927-ben dr. Hoffmann Edithnek írja meg egyik szerelmes versét, melyben a beteljesületlen vágyak hűen tükrözik a románc reménytelen érzetét.

Találkozás

Egy arc, amelyet régen eltemettél,
kettősen eltemettél: messze temetőn
s szivedbe mélyen;
egy arc, amely csak könnyes álmaidban jár még vissza
S álmatlanul vivódó könnyes éjen;
az arc, amelyet sohasem feledtél,
az arc, amelyre egykor epedőn
fiatal szived a legelső tiszta
ábrándját glóriává szőtte; mely mint csillag,
úgy kisért sötét életeden végig,
mint temetőn madárdal, virágillat;
mondd, hogy lehet, hogy annyi év után
fáradt szived döbbenve feldobog,
mert az a régi szempár néz ismét feléd,
mondd, mit jelent, hogy szived felzokog?
csupán az élet fáradt körforgása
a régi arcnak ez az újult mása
vagy magános sápadt alkonyok
bánatja kápráztatja csak eléd?

Vagy sorsodban áll irva ez a homlok
ez az a szempár, mely lelkedbe láthat,
a kéz, mely sirodig vezet hiven;
örök a törvény, mi akkor megbomlott
és élted köre teljessé nem válhat,
mig az a sziv sziveden nem pihen.

1929-ben írt Reggelek c. költeménye már a magányosság erőtlenségének hangjait tükrözi. Az értelmetlen küzdés, a lemondás érzete szólal meg benne.

Reggelek

Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
egymásból nyiló holnapok.
Nirvánás éjszakámból felmerülve
meg kell épitnem minden egy napom:
fáradt karral fejem fölé feszitni
az ég kárpitját megtépett hitemből,
kiteregetni sivatag magányom,
felütni rajta gondom sátorát
és befuttatni hullatag reménnyel,
hogy szélcsendjében ellakhassak estig.
Reggeltől estig. Többre nincs erőm.
S reggel megint előlről kezdeni.

 

1935-ös Hat vers c. kompozíciójának egyike a Titok címet viselő lírája, melyben a rejtelmek által az univerzum és az individuum közti kapcsolat titokzatos sejtelmessége tárul elénk. Ott lüktet benne a dinamikus mozgás, állandó változás, de ezzel egy időben ott lappang benne az élet megfejthetetlen misztériuma is.

Titok

Tenger a szélnek zúgja,
szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza,
minden, mindenki tudja,
nem tudja semmi, senki,
csillagfény hírül hozza,
föld égnek visszazengi,
szem tükrözi a szemnek,
emlékezés a vágynak,
csend súgja a magánynak,
Isten súgja a csendnek.