A kezdetek

A 20. század kezdete óta Izraelben a képzőművészetre jelentős hatást gyakorolt kelet és nyugat találkozása. Művészeti irányvonalát a történelmi események, a kialakuló nagyvárosok jellege és a külföldi művészeti irányzatok határozták meg. A festészet, szobrászat, fényképezés területein az ország változatos tájai játszottak főszerepet: a teraszos domboldalak sajátos formát adnak a vonalaknak, a Negev síkja, a ragyogó fények, a tenger és a napsütés visszatükröződése mind különös élményt nyújt az alkotásokon. Egyik kedvelt téma lesz a tájkép és a helyi adottságok és jellegzetességek megörökítése.

A képzőművészeti tevékenység 1906-ban indult meg az országban, mely összekapcsolódik Borisz Schatz (1867-1932) professzor Bulgáriából való megérkezésével, akinek nevéhez fűződik a Becalel Képzőművészeti és Kézműves Iskola megalapítása. Ennek a tervét már korábban, az 1905-ös Cionista Kongresszuson jóváhagyták azzal a céllal, hogy a tehetséges fiatal zsidók művészeti tanulmányokat folytathassanak Jeruzsálemben. 1910-ig az iskola 32 különböző szakot indított el, létszáma elérte az 500-at. Napjainkban a Becalel Művészeti és Design Akadémia képzési keretein belül a festőkön és szobrászokon kívül sok tehetséges kézműves mester (fazekas, ezüstműves, kéziszövő, üvegfúvó) is itt végzi el tanulmányait. Közülük sokan a hagyományos zsidó kegytárgyak modern változatainak elkészítésével foglalkoznak.

A művészet iránti lelkesedés a társadalom minden rétegének tagját áthatja. Az izraeliek értékelik az alkotók tevékenységét, kiállításaik felkeresésével ösztönzik és támogatják őket. Népszerűek a cfáti és jafói művésznegyedek és Ein Hod művészfaluja. Előszeretettel vásárolják meg a művészek alkotásait is.

Festészet

A Becalel művészeti célkitűzése kezdetben az „eredeti zsidó művészet” létrehozása volt az európai módszerek és a közel-keleti díszítőművészet ötvözése révén. Ennek alapját bibliai témák megörökítése adta. A legjelentősebb alkotók ez időben Moshe Ephraim Lilien (1874-1925), aki a szecesszió formajegyeit használta fel a bibliai jelenetek grafikai ábrázolásakor, vagy a Lettországban született, a Becalelen tanító és a párizsi iskola hatásait megjelenítő Abel Pann (1883-1963).

 

A Becalel új, fiatal, 2. nemzedéke már a héber, és nem a zsidó kifejezésmódot kereste. Megjelent egy új irány, mely az ország természeti értékeire, tájaira fektette a hangsúlyt. Kiemelték a szikrázó fényeket, ragyogó színeket. Ilyen alkotó volt a moldovai születésű Nachum Gutman (1898-1980) is, akire a sokrétű művészi stílus volt jellemző: figurális ábrázolástól az absztraktig alkotott. Élénk színű mozaikábrázolásai, szobrai Tel-Aviv több közterületén is fellelhetőek. Gyermekkönyvek ismert írója és illusztrátora is volt.

A 30-as évek képzőművészetében fellelhető egyfelől a nyugati expresszionizmus hatása, másfelől kialakul egy sajátos irány, az ún. „kánaánita” mozgalom, mely már szembefordul a diaszpóra hatással és a nemzeti tudatot erősítve az eredeti gyökerek bemutatásához tér vissza, és ennek fényében elevenít fel bibliai hagyományokat. E vonulatnak képviselői Aharon Kahana vagy Moseh Castel is.

A korszak legjelentősebb alkotócsoportja, mely a 60-as évekig meghatározó irányt adott, az „Új Horizont” volt. Az izraeli festészetet helyi jellege helyett a kortárs európai hatás alá kívánta vonni, teret adva az absztrakt művészetnek. Jelentős képviselője volt az irányzatnak Jozef Zaritzky (1891-1985), akinek alkotásait a hideg színárnyalatok használata jellemzi.

A 70-es évek minimalista képzőművészete után a 80-as évek alkotói sokféle anyagot és technikát alkalmazva az emberi érzelmeket jelenítették meg, s ezekben az évtizedekben alakulnak meg a művésztelepek Cfáton és Jafóban.

A legújabb irányzatok egyszerre próbálják ötvözni a helyi kultúra és a kortárs nyugati képzőművészet elemeit. Kiváló képviselőik Pinhasz Cohen-Gan, Deganit Berest, Gabi Klasmer, Tsibi Geva, Zvi Goldstein, David Reeb és még sokan mások.

Szobrászat

A szobrászat 1906 után indult virágzásnak. A kubizmus jegyében a tömbszerű formák voltak jellemzőek, ez mutatkozik meg Chana Orlof alkotásain is. Az akadémikusabb szobrászati iskolát Moseh Ziffer, Aharon Priver és Batja Lishanskky képviselték. Az államalapítást megelőző időszakban ez az irányzat uralkodott.

A 40-es évek végén a „kánaánita” művészeti irányvonal, amely a régió ősi civilizációjával való azonosulást hirdette, számos alkotóra gyakorolt nagy hatást. A szobrászatban Itzhak Danziger lett jeles képviselője ennek az irányzatnak, akinek a pogány vadászistenről, Nimródról állított núbiai vörös-homokkő szobra kísérlet a közel-keleti szobrászat és az emberi test modern szemléletének összeegyeztetésére.

A mai szobrászok az alapanyagok széles választékából alkothatnak szabadtéri szobrokat, amelyek személyes társadalmi és politikai meggyőződésüket közvetítik, mint ahogy például Yigal Tumarkin is a geometrikus absztrakciókban juttatja kifejezésre háborúellenességét.

Fotográfia

A 20. század közepén az izraeli fényképezés leginkább fényképészeti szolgáltatást jelentett. A képek, amelyeket a turistáknak és zarándokoknak árusítottak, elsősorban a (főként keresztény) szent helyeket ábrázolták. 1880-tól kezdve a kelet- és közép-európai zsidó fényképészek dokumentációs céllal készítettek felvételeket az ország zsidó közösségének fejlődéséről: a vallási életről, hétköznapokról, vagy ahogyan az első pionírok városokat építenek.

Az állam megalakulása utáni éveket rögzítették a tehetséges fotóriporterek. Volt, ahol a portré került középpontba, mint Aliza Auerbach–nál, volt ahol a természet, mint Neil Folberg, Doron Horovitz vagy Shai Ginottesetében. Lett, aki a víz alatti fotózás szakértőjévé vált, mint David Darom, vagy a légifotózásra specializálódott, mint Dubi Tal vagy Mony Haramaty.

Napjainkban a fotográfia elfogadott és egyértelműen személyes hangú művészetté vált. Intimitás, visszafogottság, befelé fordulás jellemzi. Számos kreatív fotóművész tűnt fel, akiket a kiállítótermek, múzeumok támogatnak. Az élet és a halál, a művészet és a látszat kérdéseit feszegetik.