1986 ősze-tele, Budapest, Magyarország.
A vasfüggöny fizikai valójában és a lelkekben is áll, bár – nem mellesleg egy rettenetes atomkatasztrófa után – új szavakat kezdtünk olvasni az újságban: glasznoszty („nyíltság”), peresztrojka („szerkezetátalakítás”), mindezt egy az elődökhöz képest furcsán fiatal és szimpatikus pártfőtitkár tolmácsolásában. Izrael még mindig tabutéma a magyar közvélemény előtt, bár a hűvös viszony a színfalak mögött enyhülésnek indult: „1985 februárjában a Zsidó Világkongresszus delegációja Magyarországra látogatott, és hivatalos tisztviselőkkel is találkozott. A delegációt elkísérte Mose Gilboa, az izraeli külügyminisztérium diaszpóraosztályának vezetője.[1]” Utazni azonban magánszemélyeknek csak hivatalos meghívólevél alapján lehetett, úgy, hogy a budapesti svájci követség konzuli osztálya adott ki egy külön lapon vízumot, hogy a „népköztársasági” útlevélben nyoma se legyen a „cionista államba” történő utazásnak.
Ezekben az időkben a mai Hercegprímás, akkor még Alpári Gyula utca egyik lakásába kezdett el különórákat venni egy kiskamasz az akkor még igencsak fiatal – és fájó módon fiatalon eltávozó – Deutsch Róbert főrabbitól zcl. Áldott emlékű főrabbi úr felkészítése nyomán a fiatalember 1986 decemberében a Dózsa György úti kis-zsinagógában bár micvóvá avatódott. Az eseményre a meglepetés azonban már hónapokkal előbb megérkezett, egy meghívólevél Izraelbe: az anyai nagypapa unokatestvére és családja élt a Zsidó Államban. (Az unokatestvér, Nándor bölcs ember volt, nem várta meg a vészkorszak tragédiáját, 1939-ben Palesztinába alijázott.)
A meghívólevél nyomán a kiskamasz édesanyjával 1986 decemberében repülőgépre ült, és bécsi átszállással landoltak az esti órákban a Ben Gurion reptéren. A kiskamasz a repülőgépből kiszállva akkor látott először pálmafát és érezte meg a decemberi tavaszt.
A bar micvó életkor a nyiladozó elme időszaka: a kiskamaszra elementáris erővel hatott Izrael léte, fejlettsége. (A kiskamasznak ez volt az első „nyugati útja”, így itt szembesült először azzal a jóléti fogyasztói társadalommal, ahol nem zacskóban árulták a tejet.) A vendéglátó rokonok elvitték a kiskamaszt az összes fontos vallási-történelmi emlékhelyre, a Siratófalhoz többízben is, és még a palesztin felkelés, az intifada kirobbanása előtt meg tudta nézni mind a keresztény, mind a muszlim szent helyeket is. Ennél jobb tolerancia kurzus nem is létezik. Az idősebb rokonok meséltek a vészkorszak szörnyűségeiről is: az egyik nagynéni Auschwitz poklából egyenesen Izraelbe ment, a szlovák származású nagynéni a szlovák zsidóság súlyos jogfosztottságát említette a második világháború alatt, hiszen a szlovák zsidóság deportálására már 1942-ben sor került. A kiskamasz ottjártakor már gyönyörű családjaik körében éltek, rendezett polgári körülmények között, biztonságban. A látogatáskor december lévén a hanukka ünnepébe is bele lehetett kóstolni, no nem csak a fánkokba, hanem a karneválszerű hangulatba, az utcákon világítós hanukka-gyertyás kocsik közlekedtek.
A kiskamasz életre meghatározó élményekkel jött vissza Magyarországra, azóta járt a Szentföldön többször is, de az első élmény erejét semmi sem tudta felülmúlni. Hazája (vélhetően) mindig is Magyarország lesz, hiszen a dualizmus együttélési példája, kulturális-társadalmi iránymutatása a zsidó közösség számára máig ható erővel bír, de gondolatai sokszor elkalandoznak a második hazába, ahol a zsidók erős és virágzó államot teremtettek a semmiből, igazi polgári demokráciát működtetnek egy jellemzően antidemokratikus és nem túl baráti környezetben, példát mutatva a szétszóratásban élő zsidó testvéreknek is.
[1] Josef Govrin: Egyszerre csak egy lépés (Izraeli–magyar kapcsolatok, 1967–1989)
Nemzet és Biztonság 2009 szeptemberi szám.
