Ő az, akiről csak legekben lehet beszélni. A 20. századi magyar irodalom egyik legműveltebb alkotója, legszellemesebb írója, legművészibb összefoglalója volt. A szavak életre keltője, aki felfrissítette az eldohosodott irodalmi fogalmakat, felrázta és vitalitással töltötte meg azokat. Az olvasó előtt megelevenedtek a mondatai, s magával ragadták az izgalmas, élvezetes és közérthető stílusban megírt novellái, regényei.
1901. május 1-én látta meg a napvilágot egy asszimilált zsidó értelmiségi családban. Könyvek közt nőtt fel, már fiatalon kitűnt műveltségével kortársai közül. Még alig 20 éves, amikor 1921-ben a Nyugat egyszerre 6 versét is megjelenteti. Az 1930-as években az irodalmi közvélemény őt tartotta a magyar irodalom legintelligensebb és legrokonszenvesebb emberének. Mindig mosolygós, mindig kedves, mindig szívélyes volt mindenkivel. És ontotta magából az írásokat. Elbeszéléseit átszövi az ironikus humor, a merengő filozófia és a lebilincselő fordulatok.
Hosszú lenne felsorolni alkotásainak listáját és azok széles spektrumon mozgó műfajait, művészetének csúcsát mégis a regényírásban érte el. 1934-ben megjelent A Pendragon legenda című kaland- és detektívregénye egy sajátos önirónia, melyben szórakoztató formát öltve ott kavarog a racionalizmus mellett az irracionalizmus, a hit mellett a kétely, az érvelés mellett az ellenérvek, s melynek konklúziója szerint végképp nem értjük, ami a leglényegesebb a világban.
1937-ben írt Utas és holdvilág lélektani regényében már a magát kereső, önelemző ember képe tárul elénk. A fasizmus árnyékában már ott a szorongás, de a végkicsengésben még megjelenik a csodavárás.
Végül a baljós idők elleni szélmalomharcát mutatja az 1943-ban megjelent Királyné nyaklánca remekműve, mely egy hiteles történelmi esemény kapcsán ismerteti azt, ahogy a nagyon finom, elegáns arisztokrácia kultúrája menthetetlenül halálra van ítélve. A reménytelenség gyöngyszeme ez a történelmi korkép a hajdani francia arisztokrácia végóráiról, melyben észrevehető a párhuzam, ahogy Szerb a saját, szeretett polgári kultúrájának végidejéről szól.
Mindezek mellett egy időben születnek meg A világirodalom története és a Magyar irodalomtörténet című munkái, melyek az irodalomtörténet-írás legkiemelkedőbb művei, s olyan könnyedek és olvasmányosak, akárcsak regényei.
Bár 6 évesen a római katolikus vallást vette fel édesapjával együtt, az 1938-tól életbelépő zsidótörvények őt sem kímélték. 1941-től alkotói tere szűkült, irodalomtörténeti munkáját betiltották, 1944 júniusától munkaszolgálatra vitték Fertőrákosra, majd Balfra. Többet nem látta családját, csak feleségének, Bálint Klárának írt leveleiből kapunk hírt időnként arról, mi történt vele. E levelezésben születik meg utolsó műve, az Orpheus az alvilágban címet viselő szonettje, melyben szinte előrevizionálta saját életének végét.
Orpheus az alvilágban
A földnek mélye olykor meg-megrándult,
Amint ment zúgó száz tárnákon át;
Már rég feledte szabad thrák honát,
Míg lent morzsányi zöldes fényű láng dúlt.
És aknák mélyén zöldes szörnyek lesték,
Feléje nyújtva hosszú pikkelyes kart,
S a földalatti villám, nagy eres kard,
Átszegezte ezt az elátkozott estét.
És Orpheus csak ment, magába hullva,
A pusztulás nagy leckéjét tanulva,
Mely gyötrött szédülésbe merevíté,
Míg végre naptól felfénylett egy oszlop.
Orpheus megfordult és szertefoszlott
Tündérfehér árnyékként Eurydiké.
Tudta, hogy mi vár rá.
És így lett.
1944 telén annyira legyengült, hogy már nem bírta tovább a munkát.
Egy nyilas suhanc 1945. január 27-én agyonverte egy puskatussal a magyar irodalomtörténet géniuszát: Szerb Antalt.
Források:
