1944. december 27-én a Ferenc József híd lábánál a Dunába lőttek hat, mezítelenre vetkőztetett nőt.
Köztük volt a Salkaházi Sára, szociális testvér.
Hogyan jutott el egy mélyen vallásos, de a kor elvárásai ellen mindig is lázadó felvidéki lány oda, hogy az ostromlott Budapesten zsidókat mentett és bújtatott? Salkaházi Sára Kassán született 1899. május 11-én, Schalkház Lipót lányaként. Bár az apa Ausztriából települt át Magyarországra, csakhamar lelkes magyar hazafi lett előle, s nemkülönben buzgó katolikus. Nevéhez köthető Kassa korabeli legnagyobb szállodája is, amely csakhamar a helyi magyar kulturális közélet központja lett. Schalkház Lipótnak három gyermeke született, közülük Sára nevű lánya a kassai Szent Orsolya rendi iskolában végezte el a polgárit, illetve szerezte meg tanítónői végzettségét 1917-ben. Iskolatársai szerint a fiatal Sára jó kedélyű, igazságkereső, szociálisan érzékeny kislány volt, akit leginkább az irodalom érdekelt. Tanítónőként Kassán helyezkedett el, egy fiúiskolában. Fizetésének egy részét már ekkor jótékonysági célokra fordította. Ugyanakkor nem volt hajlandó letenni az új Csehszlovák állam számára a hűségesküt. Ez után kénytelen volt kitanulni néhány kétkezi szakmát – például: könyvkötő – és írt. Eleinte kisebb cikkeket, majd tárcákat is. A 20-as években úgy festett, hogy – akkor még – Schalkház Sára sikeres újságíró, mi több író lesz: első novelláskötete, a Fekete Furulya, 1926-ban jelent meg.
A kor szokásai szerint Sárának előbb-utóbb férjhez kellett volna mennie. Ugyan 1922-23-ban egy gazdatiszt menyasszonya volt, de csakhamar rájött: a vidéki feleség szerepköre nem az övé, felbontotta az eljegyzést. Sokak szerint már ekkor megfogalmazódott benne, hogy egyházi pályára lép. A fiatal lány azonban ki akart törni a korban megszokott szerepkörből, számára az önállóság a függetlenség voltak ekkor talán a legfontosabb értékek. De ugyanakkor szembesül korának egyik legsúlyosabb problémájával: a szegénységgel, a kiszolgáltatottsággal. A kor szokása szerint a szociális kérdésekkel elsősorban az egyházak, illetve az egyházakhoz szorosan kötődő szervezetek foglalkoztak. Sára az 1923-ban alapított Szociális Testvérek Társaságával került közelebbi kapcsolatba.
1925-ben belépett a Keresztényszociális Pártba, ahol szintén aktívan működött: küzdött a munkások és a nők jogaiért. Ezen kívül Sára számos katolikus, női egyesület és társaság tagja, motorja volt. Elkötelezettsége a Szociális Testvérek Társasága iránt nőttön nőtt. Végül 1930 pünkösdjén tette le a fogadalmat Szegváron, majd 1940 pünkösdjén az örökfogadalmat. Az 1930-as évektől egyre jobban terjedő nemzetiszocialista mozgalmat ismerte, de sokáig egyszerűen nem vette komolyan – ellentétben Schlachta Margittal – nem tulajdonított neki jelentőséget. Az Anschluss azonban mindent megváltoztatott. Sára is érzékelte, és egyben félelemmel töltötte el a náci Németország terjeszkedése, nyíltan agresszív külpolitikája. 1938-39-től kezdődően a Szociális Testvérek Társasága már nyíltan felvette a küzdelmet a náci tanok és tévhitek ellen, ahogy ők megfogalmazták: felvettét a „lelki ellenállás magatartását”.
1938-ban, 39-ben és 40-ben Magyarország revíziós politikáját siker koronázta, az elcsatolt területek egy része visszatért. Természetesen a társadalom döntő többsége örömmel fogadta ezeket a fejleményeket, nemkülönben a visszacsatolt területek magyar ajkú lakossága. Azonban sokaknak csakhamar szembesülniük kellett a rideg valósággal: vagyis a magyarországi zsidótörvények kiterjesztésével ezen területekre is. Egy ilyen akció keretében 1940. november 8-án a magyar hatóságok megkezdték Csíkszereda „megtisztítását”. Ez azt jelentette, hogy huszonnégy zsidó családot akartak kitoloncolni városból, majd áttenni őket a magyar-román államhatáron. Csakhogy a román hatóságok nem voltak hajlandóak átvenni őket. A magyar hatóságok ez után, egy hét múlva az éj leple alatt a szovjet határon való átcsempészéssel próbálkoztak. Néhányuknak azonban sikerült visszaszökniük a magyar területre, és Slachta Margithoz fordultak segítségért. Slachta már ebbe az akciójába bevonta Sárát. Az volt a feladata, hogy Schultz Benőné leányát, vejét és unokáját kellett felkutatnia. Többször is próbált a hatóságoktól valamilyen információt szerezni a családról, de csak rész információkhoz jutott.
1942-ben szokatlan lépésre szánta el magát Schalkház Sára. Kérte nevének magyarosítását Salkaházira, kifejezve így is, hogy magyarnak vallja magát. A korban ugyanis sokan éppen az egykor magyarosított neveiket németesítették vissza, gondolván, hogy ez hosszabb távon még hasznos lehet. 1942-43-ban – immár – Salkaházi Sára számtalan cikket írt a nácizmus keresztény- és emberellenes mivoltáról, s a faji alapú üldözés szörnyűségéről. 1944. március 19-én a Magyar Művelődési Házban épp egy Salkaházi Sára által írt misztériumjátékot mutattak be, „Fény és illat” címen. A mű központjában Árpád-házi Szent Margit szentté avatásról szólt. Ugyan a darabot nem szakították félbe, de további bemutatását betiltották. A német megszállás után százas nagyságrendben jelentek meg a zsidóellenes rendeletek, amelyek vagyonuktól, emberi méltóságuktól fosztották meg a magyarországi zsidóságot – hogy aztán deportálják és megsemmisítsék őket. Sokan azonban bíztak abban, hogy „valahogy” meg lehet úszni az üldöztetést, sokan próbáltak eltűnni, menekülni…. Ugyanakkor olyan a hely(ek) száma, ahová egyáltalán menekülni lehetett, meglehetősen csekély volt. A Szociális Testvérek Társaságának épületei ilyen biztonságos kis szigetek voltak. Ugyanakkor a folytonos félelem a lebukástól, illetve az ellátás biztosítása, komoly kihívást, feladatot jelentettek. A helyzet szinte folyamatos változása, s gyakran reménytelennek tűnő helyzet nyilván majd mindenki lelkiállapotát, idegrendszerét megviselte. 1944 őszén nem lehetett kérdés, hogy Magyarország elveszítette a háborút, fegyverszünetet kell kérnie a Szovjetuniótól. 1944 októberében pedig a háború egyik legnagyobb páncéloscsatája zajlott Debrecen környékén. S bár október 15-én Horthy megkísérelte a háborúból való kiugrást, de az – sok, itt most nem részletezendő okból – kudarcba fulladt.
A németek kegyéből Szálasi Ferenc lett az ország ura, október 27-től Nemzetvezetője.
1944. október 31-én Salkaházi utasítására a Dolgozó Leány Mozgalom a saját kezelésébe vette a Bokréta utca 3. szám alatti házat. Szándékuk a kezdetektől kezdve zsidók bújtatása volt. Az üldözött zsidókat alkalmazottként vette fel, de ellátták őket a szükséges okmányokkal és iratokkal. 1944 karácsonyára a Budapest körüli ostromgyűrű bezárult, megkezdődött a város ostroma. Már csak emiatt is veszélyes volt kimenni az utcára, de Salkaházi Sára többször is meglátogatta a különböző házakban élő rendtársait. Egyik ilyen látogatás alkalmával azonban az egyik szobalánnyal keveredett komoly vitába. Ugyanis a Bokréta utcai házba katonákat szállásoltak el, és a szobalányok kikezdtek velük. Ezt Salkaházi nem hagyta szó nélkül, szigorúan megrótta őket. Az egyikük, Dömötör Erzsébet, nyilván bosszúból, december 26-án feljelentette a nyilasoknál Salkaházit zsidók rejtegetése miatt.
Másnap, december 27-én, a délelőtti mise után Salkaházi Sára egyik rendtársa, Jolsvai Hedvig meglátogatta a Liszt Ferenc tér 6. szám alatti otthonukat. Csak kora délután értek vissza a Bokréta utcai házba, de már a Mester utca sarkáról látták: nyilas pártszolgálatos áll az épület bejáratánál. Salkaházi nem akart elmenekülni, az ezt firtató kérdésre azt felelte: „Nem. Én vagyok a vezető.” A razziázó nyilasok mindenkit igazoltattak, de csak négy személyt találtak gyanúsnak – a többiek hamisított papírjai „működtek”. A pártszolgálatokos a négy gyanúsítottat, Salkaházi Sárát és Bernovits Vilma hitoktatót elvitték. Utóbbiak esetén az indok az volt, hogy velük is jegyzőkönyvet vesznek fel. A Ferenc körút és az Üllői út sarki nyilas háznak csupán néhány, kegyetlen órát voltak. Este kilenc órakor a Ferenc József híd melletti Duna valamennyiüket meztelenül belelőtték a Dunába…
Egy árulás buktatta le Salkaházi Sáráékat, de tevékenységüknek majd 1000 ember köszönhette az életét a háború után. Halálnak pontos körülményei mai nem ismertek, holtteste sosem került elő. Salkaházi Sárát 2006-ban, a Szent István Bazilikában tartott szertartás keretében a katolikus egyház boldoggá avatta.
Ilyen horderejű esemény Magyarországon legutóbb 1083-ban történt.
Felhasznált irodalom:
Hídvégi Máté (szerk.): Boldog Salkaházi Sára. Emlékkönyv Salkaházi Sára 2006. szeptember 17-i budapesti boldoggáavatása alkalmából a Szociális Testvérek Társasága és a Szent István Társulat együttműködésében, Szt. István Társulat, Bp., 2006.
Lovas Anna: Egy boldog élete és munkássága: Salkahazi Sára, Történelemtanítás (letöltés ideje: 2021. május 11.)
Schéda Mária: Salkaházi Sára, a szociális szeretet apostola; Szociális Testvérek Társasága, Kecskemét 1998.
Vasas Ilona: Salkaházi Sára, a szociális testvér, Egyháztörténeti Szemle, 19(2018)/2, 92-109 o.
