Ezen a héten Mózes negyedik könyvét kezdjük olvasni.
E tórai könyvnek két közismert neve is van. Az egyik, a B’midbár”, ami azt jelenti: „a sivatagban”. Ez arra utal, hogy a könyvben szereplő események nagy része a pusztában/sivatagban játszódik.
A másik, idegen eredetű – (nem héber) elnevezés: „Numeri”, ami a Septuaginta, illetve a Vulgata útján honosodott meg a tudományos irodalomban. Maga a szó annyit tesz: számok/számolás. Könyvünk ugyanis egy népszámlálással kezdődik, amit maga az Ö-való rendel el:
וידבר ה’ אל משה במדבר סיני… שאו את ראש כל עדת בני ישראל
És szólt az Ö-való Mózeshez Szinaj sivatagában… állítsátok össze Izráel fiai egész községének számát…
(4M1/1-2).
Aki egy kicsit járatos a zsidó vallásban-, hagyományban, az tudja, hogy a judaizmus mennyire idegenkedik a népszámlálástól. Ennek oka egészen Dávid királyig nyúlik vissza, akinek egy saját maga által kezdeményezett népszámlálása súlyos büntetést vont egész Izraelre, járvány- illetve angyali büntetés formájában (2Sám.24). A vallásos zsidók mindmáig irtóznak attól, hogy megszámolják őket. Ha például arra kíváncsiak, összejött-e már a közös imához előírt tíz férfi, nem az embereket számlálják meg, hanem egy tíz szóból álló, bibliai verset idéznek:
הושיעה את עמך וברך את נחלתך ורעם ונשאם עד העולם
Segítsd meg népedet és áldd meg birtokodat, legeltesd és vidd őket örökké
(Zsolt. 28/9).
Ha végig tudják mondani, akkor együtt van a „minjen”, az imához szükséges minimum tíz felnőtt férfi…
Az előbbiek ismeretében felmerülhet bennünk a kérdés, hogy lehetséges az, hogy maga az Ö-való rendeli el a népszámlálást? A válasz pedig az, hogy a „micvából fakadó” népszámlálást a Tóra mindig valamilyen szent céllal fűzi egybe, nem egyéni fellángolásból fakad. Ilyen szent célok például a korábbi pusztai Szentély számára történő adományozás (fejenként fél sékelt kellett adni), másutt az elsőszülöttek és a kohaniták szerepének felváltása, vagy a törzsek közti terület elosztása. A szent célra történő felajánlás nem kötődik semmilyen önző gazdasági érdekhez (például adóbehajtáshoz), vagy hatalmi törekvéshez, mint Dávid király esetében.
Az ilyen jellegű számlálásnak már nincs oka bennünk babonás félelmet gerjeszteni. Ellenkezőleg, az ilyen népszámlálás lelki tartásra való ösztönzés: a nép minden egyes tagja érezze, hogy része a közösségnek, vagy hogy adományával ő is hozzájárul, hogy a „gyülekezés sátra” minél szebb, minél értékesebb lehessen. Ezért írta elő a számbavételkor a Tóra: ne legyen különbség ember és ember között.
„A gazdag ne adjon többet, a szegény ne adjon kevesebbet”
(2M30/15).
Azaz, a nép tagjai egyenlő elbírálás alá essenek, egyenlően részesüljenek a szent feladat teljesítésében, mert egyformán szükség van rájuk. Egy lánc csak akkor marad egyben, ha minden egyes láncszeme egyaránt kötődik a másikhoz. Ahogy a mondás is mondja: „minden lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszeme”.
A fent idézet tórai mondatrész (שאו את ראש כל עדת בני ישראל) szó szerinti fordítása úgy hangzik:
„Emeld fel Izrael fiai egész gyülekezetének fejét”.
A nép számbavétele ugyanis valóban felemelheti a kétségek közt vívódó ember fejét, egyfajta öntudatot, biztonságérzetet sugallhat minden egyes tagja számára. A nép tagjai úgy érezhették: ilyen sokan vagyunk, ennyi emberrel tartozom egyazon közösségbe, ennyi testvéremre számíthatok. Talán ez is oka annak, hogy a zsinagógában jóleső érzés keríti hatalmában a hívőt, amikor végre megjelenik a közös imához-, a „minjenhez” előírt tizedik férfi…
A hetiszakasz tanulsága kézenfekvő.
Manapság egy olyan világban élünk, ahol az emberek egy része szinte sportot űz a gyűlölködésből, a szakadásokból, akiket csak a pozíció, a pénz a hatalom motivál, ráadásul a vallás nevében, akár hittestvéreiken is keresztülgázolva. Az ilyen, – általuk létrehozott – miliőben különösen fontos a hetiszakasz tanítása szerint való gondolkodásmód megőrzése. Azaz, mindenkor szem előtt kell tartanunk, hogy tartozunk valahova-, hogy tartozunk az egy igaz I-tenhez, tartozunk egy néphez – az Ő népéhez -, tartozunk egy vallási közösséghez, ahol mindenki egyformán fontos, ahol törekednünk kell, hogy ne legyen „gyenge láncszem”.
A mi felelősségünk, hogy hittestvérünknek milyen példát mutatunk az életvitelünkkel. Arra ösztönözzük, hogy erős láncszemként a közösségben marad-e, vagy arra (חס וחלילה), hogy elhagyja azt. Hiszen a hagyomány is úgy tanítja (כל ישראל ערבים זה בזה) – azaz, Izrael minden tagja felelős a másikért.
Befejezésül azt kívánom, hogy valamennyien erős láncszemek lehessünk a zsidóságban, olyanok, akik tudjuk becsülni-, értékelni-, jóra ösztönözni a hittestvérünket, úgy tekintve rá, mint társ az isteni szent célok elérésében-, megvalósításában.
Ezekkel a gondolatokkal kívánunk Sabat Salomot!