Egyszer régen messze, messze, túl a hegyeken, túl a nagy erdőn, túl a folyón, a zölden csörgedező patak partján élt egy öreg bácsi és az ökröcskéi, akiket nagyon szeretett. Minden nap kijártak a kis földre, húzták az igát, szántották a földet, hogy teremjen, húzták a kiskocsit, a kiskocsin a fahasábokat, hogy télen a bácsi fűteni tudjon a kis házban. Egy esős borongós napon a gazdájuk leült az istállóban, az ökröcskékkel szemben és szomorúan így szólt hozzájuk:
– Drága, aranyos ökröcskék! Az a helyzet, hogy eléggé megöregedtem, így be kell költözzek a városba, a gyerekeimhez.
– A városba? Hát az meg miféle hely?
– A város egy olyan hely, ahol az emberek emeletes házakban laknak, nincs földecskéjük, nincs házacskájuk, nincs istállójuk és nincsenek ökröcskéik. Hogyan is lehetne, hiszen villamossal járnak, meg vonattal. Az ökröcskék biztosan nem szeretnek villamosozni, vagy vonatozni… – gondolkodott hangosan az öreg. A két ökröcske elkeseredett, kicsit pityeregtek, már amennyire az ökröcskék pityeregni szoktak, aztán tervet kezdtek kovácsolni.
– Ötletem van! – szólt az egyik.
– Hadd halljam!- válaszolt a másik.
– Menjünk világgá!
– Remek ötlet, én is valami ilyesmire gondoltam! Mikor indulunk?
– Induljunk most azonnal! A gazdánknak hagyunk üzenetet, hogy ne kelljen tőlünk elbúcsúznia!
Reggelre a gazdájuk csak a hűlt helyüket találta. Az istállóban lakó kisegér odaült az öregemberrel szemben és már mondta is szóról szóra, amit rábíztak:
– Az ökröcskék üzenik, hogy világgá mentek, minden jót kívánnak a városi élethez és miattuk ne tessék aggódni, találnak maguknak jó helyet! Köszönik szépen a sok finom takarmányt és hátvakarást! – majd hozzátette, sűrű pislogások közepette – és még azt is kérték, hogy tessék nekem adni egy egész guriga sajtot!
– Egérke, kedves egérke köszönöm, hogy megnyugtattál és elmondtad nekem, hogy hova mentek az ökröcskéim! Gyere be a házba, adok neked egy szép szelet sajtot, egy egész gurigával nehezen bírnál el!
Az ökröcskék mentek, mendegéltek, át a patakon, fel a dombra, le a völgybe, majd megláttak egy csodálatosan zöld legelőt, rajta néhány foltos ökröcskével. Gondolták, szerencsét próbálnak, így megkérdezték, hogy vajon lenne-e hely még két ökröcskének náluk. A legelészők kedvesen köszöntötték az új jövevényeket:
– Nagyon jó, hogy jöttetek, pont elkel nálunk még nyolc dolgos pata, annyi munkánk lett! Az istállónk szellős, a gazdasszony bőven ad a takarmányból, vakargatja a hátunkat és szúnyogból is kevés van!
A két vándor csatlakozott a mezőn legelőkhöz, este mentek velük kolompolva az istállóba és szépen bemutatkoztak a gazdasszonynak:
– Kérlek fogadj be minket, a völgyön és a dombon túlról jöttünk, a gazdánk beköltözik a városba, a villamosokhoz és oda sajnos nem vihet bennünket magával!
– Rendben, maradhattok, látom erős, ügyes ökröcskék vagytok, reggel találkozunk, addig egyetek, igyatok, aludjatok egy jót!
Az ökröcskék boldogan megvacsoráztak és faggatni kezdték a társaikat:
– Kérlek meséljétek el, hogyan mennek itt a dolgok, mit fogunk holnap dolgozni?
– Holnap szántani fogunk. Ne aggódjatok, nem kemény a föld és, most, hogy ilyen sokan vagyunk, ebéd utánra készen is leszünk, akkor megint mehetünk kicsit legelészni.
– Nagyon jó, szántani pont tudunk. És mit fogunk csinálni holnapután?
– Holnapután kiskocsit húzunk, fahasábokkal, hogy legyen tüzelő a háznál.
– Nagyon jó, kiskocsit húzni is tudunk, de mit fogunk csinálni azután?
A többiek már kezdtek elfáradni a sok kérdéstől, ezért az istállóban lakó kisegér válaszolt helyettük:
– Holnapután után csak délelőtt dolgoztok egy kicsit, aztán visszajöttök ide és várjátok a szombatot.
– Várjuk a mit? – kérdezte csodálkozva a két kis ökröcske.
– A szombatot, a sábeszt. Pénteken kezd a gazdasszony készülődni, süt, főz, tesz-vesz, takarít, a gyerekek is sürögnek, forognak, a férje is hordja a vizet, rakja a tüzet, nagy a jövés-menés ilyenkor!
– Ilyenkor? Miért ebből több is van?
– Minden héten van, pénteken este kezdődik és szombat este van vége, ők úgy mondják, hogy “kimegy a sábesz”.
– Á, értem, akkor a sábesz pénteken “bejön” és szombat este meg “kimegy”!
– Így van, nagyon jól látod! Pénteken délben sütik a kalácsot, a barheszt, annak annyira jó illata van, hogy az egész istálló megtelik vele! Aztán szaladnak a sólettel, hogy betegyék a kemencébe, fő a leves…
– Leves? Milyen leves? – kérdezte rémülten a két kis ökröcske.
– Hahaha! Ne rémüldözz, az ökröcskék itt azért vannak, hogy a szántón és a mezőn dolgozzanak, nem lesz belőlük leves! – nevetett az egér, nagyon viccesnek találta a két kis ökröcskét, akik nem tudták, hogy mi a sábesz, mi a barhesz és örült, hogy mindenre ő taníthatja meg őket.
– Még valami fontos! – szólt az egér, sűrűn pislogva – sábeszkor az egérkének, azaz nekem, hozni kell egy egész guriga sajtot!
Ekkor már az összes ökröcske nevetett, tudták, hogy az egérke néha megvicceli őket és, hogy igazából nem kell sábeszkor sajtot vinni neki, hiszen a szombat a pihenés napja, embernek és állatnak egyaránt.
– Jól van, egérke, hozunk neked sajtot, nem sábeszkor, hanem utána, nem egy gurigával, hanem egy szelettel!
Így esett, hogy a világgá ment ökröcskék hat napot szántottak, kocsit húztak, a hetedik napon pihentek, beszélgettek, lassabban is kérődztek, mint máskor. Hamar hozzászoktak az új életükhöz, hétköznapokon dolgoztak, legeltek, beszélgettek a többiekkel, hallgatták az egérke történeteit. Pénteken délben beleszagoltak a levegőbe, megérezték a sülő barhesz illatát és tudták, hogy hamarosan beköszönt a sábesz, amikor az emberek és az állataik megpihennek a fárasztó hét után.