Gyermekkorunk talán egyik legtöbbször feltett kérdése!

Melyre nem az őszinte választ várták, hanem inkább felszólítás volt az elénk tett étel elfogyasztására. Mikor nem akartuk megenni a spenótot vagy a tökfőzeléket, pedig tele van vitaminnal, nagyra nősz tőle, erős leszel, mint Popej! Nemhogy ezekkel az ételekkel nem lehetett megetetni bennünket, de holmi üres közhelyekkel sem!

De mi a manna?
Hogy nézett ki?
Milyen íze lehetett?
Volt szavatossági ideje?

Mán (mon): manna, égi táplálék, melyet az Ö-rökkévaló hullajtott az égből.

 

„Mán hú?-Mi ez?”-kérdezték egymástól, és Mózes ezt felelte nekik:

”A kenyér, melyet az Ö-rökkévaló adott, hogy egyétek”
(2M16,15)

Reggelre hullott és, mint a harmat borított be mindent. Harmat hullott alá, majd rá a manna, és újból harmat borította be. A nép pedig ebből szedett magának, de csak annyit, amennyi aznapra kellett, ha valaki többet szedett, az másnapra bizony megromlott és ehetetlenné vált. Ami pedig megmaradt az délre felszállott, eltűnt. Csak és kizárólag pénteken lehetett, sőt kellett dupla mennyiséget szedni, mert szombat reggel bizony nem hullott, ez a dupla adag viszont nem romlott meg másnapra, azaz szombat napjára. Innen ered az a szokás, hogy két kalácsot teszünk az asztalra péntek este. Az egyik legismertebb zsidó szokás, hogy a szombati kalácsokat, bárcheszt vagy chálát, (mindegyik kifejezést használjuk Magyarországon) a kiduson, azaz a szombatot köszöntő borra mondandó áldás alatt, letakarva tartjuk. A kalácsok letakarása a manna történetére emlékeztet bennünket. Letakarjuk a kalácsokat felülről, alulra pedig tálcát vagy tányért rakunk, csak úgy, mint ahogy a mannával történt, harmat borította alulról és felülről. Mint ismeretes, különböző ételtípusokra különböző áldásokat mondunk. Így külön áldás van a kenyérre, a tésztára vagy a süteményre, mindenre, ami nem kenyér, de búzából vagy más gabonából készült, a borra vagy szőlőlére, a fán termő gyümölcsre, a földön termő gyümölcsre, és egy külön áldás minden másra. Az áldások fontossági sorrendjét, egy tórai vers határozza meg. Mely felsorolja a következő növényeket ebben a sorrendben: búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajfa és méz. A vers alapján tehát a búzából készült ételek, mint például a kenyér és a tészta, elsőbbséget élveznek a szőlőből készült borhoz képest, ezért valójában, amennyiben kenyér is van az asztalon, először arra kellene áldást mondanunk. Másrészről azonban a szombati kidus mondása tórai kötelesség, hiszen írva van: „Emlékezzél meg a szombat napjáról, hogy megszenteljed azt.” Bölcseink az „emlékezés” parancsolatának egyik formáját a borra mondott kidusban látják, így az étkezést a borra mondott szombat szenteléssel kezdjük. Mivel a két törvény ellentmondásban van egymással, a megoldás a kalácsok letakarása, nehogy „elszégyelljék magukat”. A szombati három fő étkezést is Mózesnek tulajdonítjuk a mannával kapcsolatban

„És mondta Mózes, fogyasszátok el ma, mert szombat a mai nap, az Ő tiszteletére, a mai napon nem találjátok a mezőn”
(2M16,25)

Ez a manna összeszedéséről intézkedő vers háromszor említi a „ma” szót. Bölcseink ebből a háromszor megjelenő szóból következtették ki azt, hogy szombaton mindenki köteles a három étkezésre. Melynek elmaradhatatlan „kelléke” a kalács, a bárchesz vagy a chálá.

 

Most következzen a dolgok gyakorlatibb része, azaz süssünk kalácsot!

Miután kaptunk, kerestünk egy jó, vagy számunkra jónak tűnő receptet, szerezzük be a hozzávalókat. Ne feledjük a kimért lisztet átszitálni, a tojásokat átnézni, nehogy véresek legyenek! A receptünknek megfelelően készítsünk kovászt. Amíg a kovászunk „dolgozik”, a hozzávalókat tegyük egy mély tálba. Ha dagasztógéppel dolgozunk, akkor természetesen annak a keverőedényét használjuk. Én személy szerint a kézi dagasztás híve vagyok, nagyon szeretem érezni és látni azt, ahogy a hozzávalókból egy élő, könnyen dagasztható, a tál széléről és a kezemről is mindent összeszedő remek állagú tésztát kapok! Ezt az érzést szerintem semmilyen szuper gép nem adja vissza. Miután összeállt a tésztánk, félretesszük kelni. Próbáljunk minél melegebb és huzatmentes helyet keresni a kelesztéshez, „nehogy megfázzon a gyerek”! Apai nagyanyám szavai ezek és talán sok más falusi asszonyé is, akik gyereknek nevezték a kelő tésztát. Amikor a tésztánk megkelt, chálára fel, pontosabban le!

De hogy is van ez?

A chálá nem csak a bárcheszünk egyik neve, hanem elsősorban az elkészített tésztából levett kis darab, melyet a Szentély fennállása idejében a kohénoknak, a Szentélyben szolgáló papoknak juttattak. Napjainkban, mivel nem áll a Szentély, csak rabbinikus, nem pedig tórai parancsolat a chálá levétele. A levett tészta a háláchá szerint fogyasztásra nem alkalmas, ezért meg kell semmisítenünk. Ezt többféleképp megtehetjük. Alufóliába csomagolva egyszerűen ehetetlenségig égetjük, vagy pedig alaposan becsomagolva kidobjuk. Akkor vagyunk kötelesek a chálá levételére, ha a következő ötféle gabona valamelyikéből, illetve azok kombinációjából készült lisztet használunk. Ezek: búza, árpa, tönköly, rozs és zab.

A chálá levételekor a következő áldást mondjuk:

Báruch Átá HáSém Elochénu Melech Háolám, áser kidsánu bemicvotáv vöcivánu löháfris chálá min háiszá.
Áldott vagy Te, Örökkévaló I-stenünk, a világ Királya, aki megszenteltél minket parancsolataiddal, és meghagyta nekünk, hogy leválasszuk a chálát a tésztából.

A chálá levétele egyike a zsidó nők három különleges micvájának, melyeken a zsidó családi élet nyugszik. Ezek pedig: chálá, azaz a tésztából levett áldozat, a nidá, a házasság tisztasága, azaz a mikve használata (nidá, a havi tisztátalan időszak neve), valamint a hádlákát nérot, azaz a szombati és ünnepi gyertyagyújtás. A kezdőbetűk pedig Cháná nevét adják ki.

Cháná, aki a silói sátorszentély előtt imádkozott, és olyannyira belemerült az imába, hogy szavak nem hagyták el a száját, csak az ajka mozgott, és akit ezért a főpap részegnek hitt, évekig meddő volt. Cháná ígéretet tett arra, hogy ha az Ö-rökkévaló gyermeket ad neki, akkor neki fogja szentelni az ő egész életét, és így is lett. Sámuél próféta már két évesen a Szentélybe került, és Eli főpap nevelte. Később ő kente fel királlyá Sault és Dávidot is.
Amikor e micvák bármelyikét végrehajtjuk, az az időszakot ét rácon-nak, különlegesen alkalmas időnek tekintjük egyéni kéréseink, imáink elmondására.

Sokan gyakorolják azt a szokást, hogy a vallási értelemben nagykorúvá, 12 évessé váló lány egyik első micvájaként kenyértésztát gyúr, és chálát vesz belőle áldással. A gyertyák gyújtását már pici kortól kezdve végzik a kislányok édesanyjuk mellett.
Most megint nagyanyám szavai jutnak eszembe, hogy egy lány falun akkor mehetett férjhez, ha önállóan tudott már kenyeret sütni. Kezdve a kemence felfűtésétől a tészta dagasztásán keresztül a sütésig.

De térjünk vissza a tésztánkhoz, mielőtt túlkelne!

Ahány kalácsot akarunk sütni, annyi darabra osztjuk a tésztánkat, és a fonatok számának megfelelően tovább daraboljuk őket. Majd pár percre újra kelni hagyjuk, hogy a sikérszálak rendeződjenek egy kicsit. A tésztadarabokat sodorjuk, és megfonjuk a kalácsokat. Ezután félórát várva újra kelesztjük, de most már a kikent vagy papírral bélelt sütőlapra vagy formába rakva hagyjuk újra kelni. Sütőbe helyezés előtt felvert tojással lekenjük és sütjük!
Legelterjedtebb a sima hármas fonással készült hosszúkás bárchesz.

De honnan ered a név, hogy bárchesz.

A X. század környékén, a Rajna-menti német lakosság hitt a Barchte nevű, fiatal, szőke, fonott hajú folyótündérben, aki szerintük elcsábította a férjeiket. Az asszonyok az ő hajának mintájára készítették fonott kalácsaikat, hogy megvédjék férjeiket a csábítástól. Kalácsuk neve Barchte’s Haar vagyis Barchte haja volt. Valószínűleg ezektől az asszonyoktól vették át a környéken élő zsidóasszonyok, a fonott kalács receptjét és formáját, és valószínűleg a nevét is. A szó nagyon hasonlít a “bróchesz”, héberül a bráchot kifejezésre, mely annyit tesz, hogy áldások.

Szombatra hosszúkásra, ünnepeken kerekre fonjuk a kalácsokat. Ros Hásánára kör alakú chálét sütünk. Elterjedt szokás az is, hogy a Pészách utáni első szombatra slisszel chálé-t, kulcs alakú bárcheszt sütnek, és úgy tartják, hogy ez jele annak, hogy jómódban fognak élni.

 

Izraelben szokás, hogy ha valaki, vagy akár az egész ország, nagy bajban van, akkor közös kalácssütést szerveznek. Furcsán hangozhat, de egyfajta imaláncot szerveznek, olyan hölgyeket keresnek, akik az otthonaikban sütnek bárcheszt és vesznek chálát, a megbeszélt cél fejbentartásával, valamint az azért való imádkozással.

Írásom elején feltettem azt a kérdést, hogy van-e szavatossági ideje a mannának?
A hagyomány szerint az Ö-rökkévaló parancsára Áron, Mózes testvére egy üvegre való mannát eltett a Frigyládába, a pusztai vándorlásra emlékeztetve. Amint meglesz a Frigyláda úgy, a kérdésre is választ fogunk kapni.
Gyermekeinktől pedig ne kérdezzük, hogy mannára várnak-e.
Hanem mondjuk inkább azt, hogy képzeld a mannának is ugyanilyen íze volt!
Hiszen az anyai kézből kikerülő étel mindennél finomabb! Még a mannánál is!

Kedvenc receptjeim:

Teljes kiőrlésű kalács

• 1,3 dl tej vagy víz (langyos)
• 1 tk cukor
• 12 g friss élesztő
• 175 g teljes kiőrlésű liszt (zabliszt)
• 60 g finomliszt
• 1 tojás
• 25 g búzasikér
• 1 csipet só
• 30 g puha vaj vagy margarin

 

Foszlós kalács

• 80 dkg finomliszt
• 20 dkg BL80-as liszt
• 3 tk só
• 2 tojás
• 2 ek puha vaj vagy margarin
• kb. 6 dl langyos tej vagy víz
• 2 tk cukor
• 4 dkg élesztő