Igazi, békebeli helyszín a két világháború között: Nyugat-Magyarország egyik járási központja, valamikor a 30-as évek elején. A keresztény többség és a zsidók együttélése békés, példaértékű.

A zsidó szülők számára a legfontosabb volt, hogy jó zsidót neveljenek gyermekeikből, erős vallásos szellemben. Ahogy azonban az lenni szokott: a fiatalok, bár nem távolodtak el a vallástól, de bizonyos dolgokat már másképpen kezeltek: eljártak tánciskolába és kávéházba is.

Ezt a történetet is egy kávéházban jegyezték fel, a beszélgetés résztvevői: Béla, a főpincér és a főméltóságú úr:

— Alá’ szolgálja Bélám, leülnék a szokott asztalomhoz!

— Tiszteletem Főméltóságú úr, foglaljon csak helyet!

— Kedves felesége, gyermekei jó vannak, Bélám? Mindjárt itt a nyári vakáció.

— Köszönöm, tisztelettel Főméltóságú úr, asszony és az aprónép is jól vannak, csak a fiúk ne lennének ily bitang vásottak.

— Bélám, a kölköknek ebben a korban az a dolguk, hogy égetnivalóak legyenek!

— A szokásosat parancsolja uram?

— Igen, a kávét jó forrón, és ha már elkészült az a finom diós búrkifli, abból hozzon nekem.

— Éppen most vette ki a segédcukrászunk a sütőből, hozom is.

— Köszönöm Bélám, addig belelapozok a Pesti Naplóba, hadd tudjam miket művelnek a honatyák ott fenn a Parlamentbe.

— Itt is vagyok Főméltóságú úr a kávéval és a búrkiflivel, vigyázzon forró mind a kettő, hagyja egy kicsit meghűlni őket. Oszt’ ne az újságot bújja Főméltóságú úr, hallotta, milyen nagy botrány volt a Deutchéknál?

— A rőfös Deutschéknál, akiknek az a nagy üzletük van a belvárosban?

— Igen, tudja a családfő a Mór, igen szigorú, mélyen vallásos zsidó ember, a probléma is ebből lett.

— Ne csigázzon tovább Bélám, mondja már, mi történt?!

— Szóval, hogy egyik szavamat a másikba nem öltsem, ugye a Deutschék boltjában rengeteg szép cipőt is árulnak. Úgy mesélik a városban, hogy a múlt szombat délelőttjén a legkisebb Deutsch fiú, a Dezső, tudja, amelyik olyan jó számtanban és geometriában, kint sétálgatott az udvaron, anikor kopogtattak, és az Irma tanárnő állt ott a lányával.

— A Bellával, akinek most volt az esküvője? Ott voltam a lagzin, még a Főispán úr is eljött.

— Igen-igen, ez a Bella lány ott zokogott a kis Deutsch fiúnak, hogy most jött rá, szorítja a cipő, egy számmal nagyobb kellene neki a másnapi esküvőre, de hát ugye szombat volt. Mondta is a leendő örömanya: „Dezső úr, tudom, hogy maguknak ünnep van, de kérem, tegye meg, cserélje ki a cipőt, én be sem megyek, csak maga adja ki.”

— Amilyen vajszívűnek ismerem ezt a Dezső gyereket, gondolom ráállt a dologra.

— Ahogy mondani méltóztatik Főméltóságú úr: A legifjabb Deutsch megszánta Irma tanárnőt és Bella kisasszonyt, bement az üzletbe, hozta az egy számmal nagyobb topánkát, nem is kellett pénzhez nyúlnia, hiszen csak cserélt…..

— Mondja már Béla, mi történt!

— Ahogy adja ki a Dezső gyerek a csere-cipőt és húzza le az üzlet rolóját, akkor jött az öreg Deutsch, a Mór! Irma már látta, hogy ebből nagy ribillió lesz, és egyből magyarázni kezdte, hogy ő tehet róla, hogy ő kérte meg Dezsőt, meg ilyesmi.

— És mit szólt az Öreg?

— A vevők előtt semmit, de állítólag utána úgy kiabált, mit kiabált üvöltött, hogy „amíg ő él, és amíg övé az üzlet, addig itt szombaton nem lehet dolgozni.” Mit szól ehhez Főméltóságú úr?

— Mit szólnék, Bélám, mit szólnék?! Nehéz egy kérés ez: Dezső rendes fiú, csak segíteni akart, de az Öreget is meg lehet érteni, neki a szombat az Szombat, nincsenek kivételszabályok. Olyan világban élünk, hogy egyszerre kell tudni megőrizni szokásainkat és alkalmazkodni a modern idők kihívásaihoz. Ha legközelebb bejön a Dezsőke, hívja meg egy fagylaltra, írja a számlámhoz.

— Így, lesz Főméltóságú úr!

— A viszontlátásra, kézcsókom kedves feleségének!