Egy újfehértói zsidó fiú története – Könyvismertető

Somos Péter
2021.06.10.

Másfelől láttam a sok elnyomást a nap alatt: az elnyomottak könnyeit, és hogy nincs, aki vigasztalná őket; elnyomóik részéről az erőszakot, és hogy nincs, aki vigasztalná őket.” Kohelet – Prédikátor könyve, 4. 1.

Ezt az idézetet választotta Göndör Ferenc A-6171 című könyve elé, amelynek magyar fordítása tavaly év végén jelent meg az Újfehértó Zsidó Múltjáért Kulturális Egyesület kiadásában. A könyv szerkesztője és fordítója Suhajné Szoka Margit, az egyesület elnöke. Az Újfehértón már évek óta áprilisban megtartott holokauszt megemlékezés a járványhelyzet miatt a tavalyihoz hasonlóan az idén is elmaradt, így az annak alkalmából tervezett nyilvános könyvbemutató is. Az alábbiakban a bemutatóra szánt gondolataimat teszem közzé.

Minden zsidó családnak vannak történetei „abból” a korból. Ezeknek a történeteknek a többsége tele van kitaszítottsággal, üldöztetéssel, szenvedéssel és halállal. Arra nem mindenki volt képes, hogy akár csak szóban elbeszélje, nemhogy leírja ezeket a történeteket. Az én szüleim gyerekkoromban szinte semmit nem mondtak az átéltekről, és hogy ennek az elhallgatásnak mik az okai azt pszichológusok vizsgálták. Szerepe volt benne a szégyennek – nehezen érthető, de ismert dolog, hogy az áldozat és nem az elkövető érez szégyent a történtek miatt. Aztán az is közrejátszott az elhallgatásban, hogy meg akartak óvni minket a nyomasztó történetektől. Nicht vor dem kind – hallottuk sokszor ezt a jiddis mondatot: ne a gyerek előtt… Köszönet jár nekik azért, mert nem akarták elültetni bennünk a félelmet, mert szép gyermekkort akartak számunkra biztosítani; köszönet jár a hallgatásukért. És nem kisebb köszönetet érdemel Göndör Ferenc és azok, akik hozzá hasonlóan leírták történetüket, hogy megörökítsék azokat számunkra, mindenki számára. Írhatnám, hogy el tudom képzelni, milyen nehéz lehetett írni a megaláztatásokról, a szörnyűségekről, de ez csak üres szólam lenne, mert valójában nem tudom elképzelni én sem, akinek a családjából tizenhárman vesztek oda. Aki ott volt, aki átélte, csakis az tudhatja érzékeltetni, már ha nem nyomta el magában ösztönösen vagy szándékosan az emlékeket.

Göndör Ferenc története a békés, idilli Újfehértón kezdődik, ahol – ahogy a szerző írja – „néhány ember zsidó volt, mások nem – ez ilyen egyszerű volt”. Valóban egyszerű lehetett, ezt hallottam a szüleimtől is. Anyám mesélte, hogy a barátnőivel elkísérték egymást a hittanóráikra, és ebben senki nem talált kivetnivalót, beleértve a papot és a rabbit. Aztán valami elrontotta és lassan szétzilálta ezt az egyszerű, magától értetődő világot, amelyben a zsidó lakosoknak a többiekkel egyenrangú helye volt. Rendeletek születtek a zsidók ellen, akik először nem is értették, el sem hitték, hogy velük ilyesmi megtörténhet. Mint ahogy a könyv egyik szereplője, Edna Lengyelországban munkaszolgálatot teljesítő apjának sem hittek. „Úgy hiszem, meg fog őrülni – mondta a lánya –, nem tud különbséget tenni a képzelet és a valóság között.” Pedig nem ő volt beteg, hanem az a kor, és ez hamarosan bebizonyosodott. Mindez persze fokozatosan történt, de rövidesen érezhetővé vált a zsidó gyerekek számára is, akik egyre több megaláztatást szenvedtek el tanáraiktól és társaiktól egyaránt. Voltak akkoriban „igazi” magyarok és voltak zsidók, akik katonai kiképzés helyett földmunkán vettek részt. A korlátozó rendeletek és törvények egye sokasodtak, lassan elmaradtak a nem zsidó barátok részben félelemből, részben utálkozásból. A teljes folyamat a csillagviselésen keresztül a zsidó lakosok összegyűjtéséig és deportálásáig többé-kevésbé ismert a történelemkönyvekből.

Mit ad ehhez hozzá Göndör Ferenc elbeszélése, aki 1944-ben 16 éves volt, mikor elhurcolták otthonából családjával együtt? Az özvegy édesanyjához végtelenségig ragaszkodó gyerek portréját, a hitét a legnagyobb szenvedések közepette is őrző és vállaló ember alakját, aki segít sorstársain és akin segítenek, aki, bármilyen csapás érje, a pusztító gyűlölet közepette sem képes gyűlölni. Ennek a kettős világnak az ábrázolása húzódik végig a könyvön: egyrészt az egyre inkább eltorzuló külvilág, másrészt a főszereplő – és mellette néhány további szereplő, mint például Imre, a család hűséges inasa – mélységesen emberi világa.

Mennyit és meddig lehet beszélni vagy írni a holokausztról? Meddig lehet emlékezni egy emberre vagy egy családra, egy településen élő vallási közösségre, egy ország kipusztításra ítélt, bűnösnek kikiáltott felekezethez tartozó állampolgáraira? Meddig járnak ki egy ember sírjához, meddig zarándokolnak el személyesen vagy gondolatban egy tömegsírhoz, meddig tartanak megemlékezést egy emlékmű körül? Újabb megválaszolatlan kérdések ezek. Annyi bizonyos, hogy – amint Éli, a szerző fia írja a bevezetőben – addig él az ember, amíg emlékeznek rá. Ez tette most az Újfehértó Zsidó Múltjáért Kulturális Egyesület: Göndör Ferencre és sorstársaira, a város egykori zsidó lakosaira emlékezett az A-6171 című könyv magyar fordításának kiadásával. Köszönet érte.

A 2018-ban alakult Újfehértó Zsidó Múltjáért Kulturális Egyesület célkitűzéseiből:

„A zsidóság történetével, vallásával kapcsolatos információk átadása és ismertetése kiállítások és konferenciák által, a helyi zsidó családtörténetek felkutatása, publikálása. Feltárása annak, hogy a város társadalmi, gazdasági és kulturális életében milyen mértékben volt jelen a zsidó gazdasági és szellemi tőke, mindez hogyan formálta a település arculatát. Melyek azok a jegyek, melyeket a zsidóságnak köszönhet a település és máig meghatározó elemei a közösségnek. Ezen szempontok alapján egy állandó tárlat létrehozása. A települési gyökerekkel rendelkező, ma már külföldön élő leszármazottak felkutatása, kapcsolatfelvétel- és tartás a zsidósággal. Családfakutatás. A településen a holokauszt idején több mint 1300 fős izraelita közösség élt. Napjainkban egykori lakóházaikról kevés emlék él a helyi köztudatban. Cél a ma még álló épületek, egykori tulajdonosaik történetének megismerése, botlatókő letételével a zsidó múlt iránti tisztelet kifejezése. Kiállítások és konferenciák szervezése, kiadványok írása, szerkesztése, megjelentetése. A most felnövő generációk ítéletmentes szemléletének kialakítása, a vallási másság tiszteletben tartása, toleranciára nevelés.”