A színházi fotósorozatok mellett visszatérő téma a kiállításaidon és a könyveidben a Szentföld és központja, Jeruzsálem. A történelmi helyszínek fotói mellett az (ultra)ortodox zsidókról készített képeid a legismertebbek. Nehéz volt elérni, hogy ezek az emberek kamera elé álljanak?
Egyszerűen elkezdtem fényképezni Jeruzsálemben a Mea Searim utcáin, és miután az emberek látták, hogy nem az a célom, hogy kilessem őket, egy-két esetet leszámítva nem tiltakoztak. Előfordult, hogy a digitális technikának köszönhetően a helyszínen megmutathattam nekik a róluk készült felvételt, amelyet elégedett mosollyal nyugtáztak.
Többnyire férfiakat és gyerekeket fotóztam, nőket – érdekes módon erre utólag jöttem rá – sokkal ritkábban; talán ösztönösen éreztem, hogy többségük nem venné jó néven. Soha nem készítek olyan felvételt, amelyet az alany nem vállalna, kellemetlenül érezné magát, amikor meglátja. Az ortodox városrész épületei közül elsősorban azok érdekeltek, amelyek az európai kultúra nyomát viselik magukon; a nyolcvanas években még sok ilyet lehetett látni a Magyar Házak (Baté Ungarn) kerületben. Itt, a 19. századi, tipikusan európai lakóházak között lehetett igazán érezni, hogy azok az emberek, akik annak idején kivándoroltak Erec Israelbe, magukkal vitték a magyarországi környezetük hangulatát. Engem elsősorban ez a látvány, ez a múlt érdekelt, annak az egykori világnak a még beazonosítható jegyeit kerestem, amelyből el kellett jönniük, és amit itt igyekeztek reprodukálni. De nemcsak az ő múltjukat, hanem rajtuk keresztül a felmenőikét is meg akartam ismerni. Mivel színházi fotós voltam, számomra remek háttérnek tűntek ezek a házak. A véletlennek a fotózásban kétségtelenül nagy szerepe van, én elsősorban mégis inkább megtervezem a képet. Volt, hogy órákig ücsörögtem és vártam, hogy arra jöjjön valaki, aki belép egy kapu vagy egyéb „díszlet” elé, teljessé téve az elképzelt kompozíciómat. Mára változott a helyzet, ezekben a városrészekben is érezhetők bizonyos kismértékű átalakulások, elmozdulások, ami nem biztos, hogy szerencsés, de úgy tűnik, szükségszerű.
Jeruzsálemet – kiváltképp az óvárost – nem lehet bejárni anélkül, hogy az ember bele ne ütközne mindhárom vallás szent helyeibe és híveibe. Fotóztad a keresztény és mohamedán életet is?
Mindhárom vallás emlékhelyeiről és híveiről elég sok felvételt készítettem. Ha a zsidókat, a keresztényeket és a muszlimokat összehasonlítom, azt kell mondanom, hogy messzemenőleg az utóbbiak voltak a legzárkózottabbak, ők kifejezetten gyanakvóan viselkedtek. Ellenségeskedést ennek ellenére az ő részükről sem tapasztaltam. Keresztény körökben egyáltalán nem volt problémám, sőt, a görögkatolikusok kifejezetten szeretettel fogadtak. A hovatartozásomra sehol nem kérdeztek rá. Éppen húsz évvel ezelőtt, 2001-ben rendeztem meg az anyagból az első kiállítást, amelyet Schweitzer József főrabbi és Ternyák Csaba érsek, a Vatikán Papi Kongregációjának titkára közösen nyitottak meg a Római Magyar Akadémián. Ez volt az Élő Jeruzsálem című, 2003-ban megjelent, mindhárom vallást bemutató albumom előzménye. Azóta számos helyen szerepelt a tárlat itthon és külföldön egyaránt. Jelenleg Székesfehérvárott, a Szent István Művelődési Házban tekinthető meg július 23-ig.
2019-ben láttam a holokausztot megjelenítő fotókiállításodat a mintegy 15 éve Kulturális és Konferencia Központként működő tokaji zsinagógában. Akkor azt tervezted, hogy az ország több városába eljuttatod, aztán tavaly közbeszólt a járvány. Most, hogy folytathatod, mi lesz a következő állomás?
Tavaly januárban, a járvány első hulláma előtt még sikerült kiállítani ezt az anyagot a Csányi5-ben (Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár). A téma több mint tíz éve foglalkoztat. A sorozat kezdetben Zachor! címmel jelent meg, később egy Szegi nevű település zsidó temetőjében fotózott sírfelirat alapján megváltoztattam az Apám utolsó üzenete címre. Bármi is történjen, ember maradjatok! – ez állt az említett sírfeliraton, és úgy érzem, ennél fontosabb üzenete nem lehet a kiállításomnak, amely a tervek szerint legközelebb szeptemberben nyílik meg egy Klauzál téri galériában. Szeretném, ha ebből az alkalomból pályázatot írnának ki gyerekek részére a holokauszt témakörében. Jó lenne, ha nem keltene bennük félelmet ez az önmagában súlyos téma. Lesz egy szubjektív ábrázolása, ahogyan én gondolkodom róla a képeimen keresztül, és lesz egy objektív bemutatás – a kordokumentumoké – mindenféle kommentár nélkül. Korabeli plakátokat és okiratokat szeretnék megjelentetni hirdetőoszlopokon, rábízva a megítélést a látogatókra. Természetesen a szerkesztés mindenképpen hat a nézőkre, de igyekszem a lehetőségekhez képest minél kisebb mértékben befolyásolni őket.
A fotózás mára népművészetté vált – vagy ha túlzásnak találod a művészet szót, akkor inkább mindennapos tömeges cselekvéssé. Mivel tud ma előnyt szerezni egy hivatásos fotós a hálózaton szüntelenül áradó hatalmas anyaggal szemben?
Susan Sontag, a 2004-ben elhunyt amerikai zsidó író és filmrendező úgy látta, hogy a fényképészet már jóval korábban demokratizálódott, szerintem ez a meghatározás találóbb, mint a népművészeté válás. Arra célzott, hogy a hétköznapi ember, amint meg tudott vásárolni egy kamerát, bekapcsolódhatott az alkotói munkába. Persze érzékelhető különbség volt és van amatőr és profi munka között annak ellenére, hogy manapság az okostelefonok már mindenhol jelen vannak és mindent rögzítenek. Az én fotográfiáim, amelyeket évek óta készítek, egyre inkább grafikai jellegűek, ezért inkább nevezhetők fotografikáknak. Kidolgozásuk mögött magas színvonalú, alapos számítógépes ismeretanyag áll. A szerkesztés sem hétköznapi: megjelenik például egy kép a képben vagy egy szöveg a képben. Ez jellemző arra a sorozatra, amelyet a holokausztról készítettem: a szövegek és a képek egymás javára történő egyfajta ötvözése. Az eredeti formájukban olvasható hiteles dokumentumokat ezzel szemben minden művészi rásegítést mellőzve szeretném megjelentetni, hogy a látogatók ezeken keresztül tényszerűen próbálják szemlélni a vészkorszakot.