A különböző koncentrációs táborokban elpusztított zsidókról általában sokat tudunk: hol és mennyit öltek meg, honnan deportálták őket, s bár egyre távolabb vagyunk a táborok és a háború végétől, egyre több nevet is tudunk. Aron Shneyer könyve azonban azokról szól, akik a másik oldalon voltak, akik elpusztítani igyekezték a zsidókat.
Az izraeli-orosz történész, Aron Shneyer könyvének már a címében benne van a könyv esszenciája: „Foglalkozásuk halál”. A szinte sokkoló címet két alcím pontosítja: „Az SS „Trawniki” kiképzőtábor – Bűntettek és az értük vett elégtétel”. Mielőtt azonban belevesznénk a kötetbe, az abban leírtakra, érdemes magát a témát – vagyis a koncentrációs táborok őrségét – kicsit tágabban is megvizsgálni, nemkülönben a helyi lakosság kollaborálását a megszálló náci erőkkel.
Az első, amit tisztázni kell, hogy minden egyes németek által megszállt országban voltak kollaboránsok, sok esetben nem csak egyes személyek, hanem szervezetek, pártok is. Gondoljunk csak Leon Degrelle rexista pártjára Belgiumban vagy éppen Vidkun Quislingre és pártjára Norvégiában. Ugyanakkor tény, hogy ezen pártok befolyása csekély volt, társadalmi bázisuk a 30-s évek végére nem volt jelentős.
Ugyanakkor a volt szovjet területekre benyomuló német csapatokat egész Ukrajnában vagy éppenséggel a balti államokban felszabadítóként fogadta a lakosság, sőt: sok helyen sóval és kenyérrel köszöntötték a bevonulókat… A helyi lakosság viselkedése azonban minden esetben előre vetítette a jövőt. A volt szovjet területeken ugyanis a lakosság csakhamar megtalálta a bűnbakot a sztálini önkény és diktatúra, illetve a balti államokban a szovjet megszállás miatt: a zsidók. Több helyen is pogromokra került sor, Lvovban/Lembergben a német csapatok állították le, annyira elfajultak az események. Vagyis, ezeken a területeken egy üldözött zsidó – úgy általában véve – nem sok jóra számíthatott a többi helyi lakostól, ha úgy tetszik a szomszédaitól. Ezzel szemben adott esetben Nyugat-Európában egyfajta ellenállás volt segíteni az üldözött zsidóknak.
Mindezek fényében nem lehet azon sem csodálkozni, hogy a németek a megszállt szovjet területeken nem csupán néhány kollaboránst tudtak maguk mellé állítani, hanem tömegeket. A helyi lakosság önként és szívesen csatlakozott nem csak a helyi rendfenntartó erőkhöz, hanem magához az SS-hez is. Voltak, akik – különböző okokból – de ténylegesen harcolni akartak a Vörös Hadsereg, partizánok, vagyis a kommunisták ellen.
Voltak azonban olyanok, akik egy kevésbé „veszélyes üzemet” választottak: koncentrációs / megsemmisítő táborokba jelentkeztek őrnek. Érdemes megjegyezni, hogy csak az auschwitzi lágerkomplexumban majd 8000 SS teljesített szolgálatot, közülük 300 sem állt bíróság elé 1945 után…
Az, hogy az egyes nagyobb táboroknak ki volt a parancsnoka, vagy egy-egy táborbéli hírhedtebb tiszt neve a szélesebb közvélemény előtt is ismert. De arról, hogy tömegesen kik szolgáltak egy-egy táborban, már kevesebb ismerete van talán még a téma iránt érdeklődőnek is.
Ezt a hiátust hivatott pótolni Shneyer professzor vaskos, összesen 623 oldalas könyve. A kötet első kiadása 2019-ben jelent meg oroszul, a Holokauszt Emlékközpont pedig már 2020-ban lefordíttatta és kiadta magyarul is ezt a valóban sok újdonságot, számos eleddig ismeretlen forrást tartalmazó kötetet. A magyar fordítás egységes átírásban tartalmazza a személyneveket, a települések neveit pedig a ma is ismert formában használta.
Shneier professzor ugyanis annak a Trawniki kiképzőtábornak a történetét dolgozta föl, ahonnan a tábori őrszemélyzet jelentékeny része, több ezer fő kikerült. Olyan témához nyúlt a szerző, amely ma is roppant érzékeny, hiszen rámutat arra, hogy miközben a Szovjetunió vitathatatlanul óriási véráldozatokat szenvedett el a II. világháborúban, ott is számosan a megszállók mellé álltak, mégpedig meglehetősen aljas indokból kifolyólag. Fontos hangsúlyozni, hogy kötetben eredeti levéltári források alapján dolgozta fel a szerző a kiképzőtábor történetét, illetve az őrszemélyzet – vagyis a kötet főszereplőinek – háború alatti, valamint további, a háború utáni sorsát is.
Fontos kiemelni azt is, hogy a szerző külön fejezetet szán a források elemzésére és összevetésére, hiszen a különböző időpontokban, különböző körülmények között keletkezett vallomások, feljegyzések esetén ez több mint indokolt. Ez már csak azért is fontos, mert számos háború utáni perben, eljárásban is alapvető fontosságú kérdés volt a források és tanúvallomások hitelességének kérdése, gondoljunk csak a Demjanuk-perre.
De milyen további nagyobb csomópontok találhatók, vagy olvashatóak ki eme vaskos munkában?
Egyik, a motiváció kérdése. Vajon milyen okra, okokra vezethető vissza az, hogy valaki jelentkezett az SS-be, és azon belül is tábori őrszemélyzetnek. Önmagában elégséges volt-e, hogy valaki antiszemita érzelmekkel bír? Vagy hogy antikommunista, s már-már „természetesen” hogy az antiszemitizmus és az antikommunizmus összekapcsolódott sokak fejében? Nyilvánvaló, hogy ezek a tényezők sokakban megvoltak. Az azonban már egy más kérdés, hogy pusztán ezen indokok miatt hányan léptek, léphettek a tettek mezejére. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy aki belépett az SS-be, az bizony biztos egzisztenciát, számos előnyt is jelentett számára, túl azon a puszta, de fontos tényen, hogy ők a hatalom emberei.
A második, maga a kiképzés, élet a kiképzőtáborban. Egész pontosan mire és hogyan képezték ki a jelentkezőket. Kérdés volt, hogy mennyire és hogyan lesznek képesek – mondjuk így – az ott tanulók felvenni az SS tempóját és megfelelni az írott és íratlan elvárásoknak. Mert jegyezzük meg, a kiképzés nem csak elméleti, de legalább annyira gyakorlati is volt, ahol minden „munkafolyamatot” gyakoroltattak a leendő őrökkel… Vajon mindenki bírta a kiképzést, vagy voltak olyanok, akik menekülni, szökni próbáltak? Ilyenekre is találunk példát, nem is egyet…
Talán a legszürreálisabb része az egykori őrszemélyzet sorsának az 1945 utáni életük, s ezen belül az ellenük a szovjet bíróságok által lefolytatott eljárások voltak. A szerző viszonylag nagy terjedelemben tárgyalja, hogy – értelemszerűen, akiket elfogtak – közvetlen a háború után bíróság elé állítottak és elítéltek, nem egy embert halálra, de sokakat börtönbüntetésre, vagy a gulagra küldtek. Azonban a Sztálin halála (1953) utáni nagy amnesztiahullám egyik eredményeként ezeket az elítélt őröket is kiengedték, hogy aztán a 60-as években újra elővegyék, és újból elítéljék őket….
