Különleges látásmódja és sajátos stílusa miatt egyetlen egy művészeti irányzathoz és korszakhoz sem sorolható. Mégis pontosan ettől lett egyedi és népszerű, elsősorban külföldön. Hazánkban már kevésbé.
A száz éve született Gedő Ilka grafikusra és festőművészre emlékezünk.
Gedő Ilka (1921- 1985) A fénykép a budapesti gettóban készült 1944-ben.
Gedő (Goldberg) Simon és Weiszkopf Erzsébet Elza gyermekeként látta meg a napvilágot 1921. május 26-án Budapesten. Apja magyar-német szakos tanárként a budapesti zsidó gimnáziumban tanított, s még egyetemi évei alatt kötött életre szóló barátságot Juhász Gyulával. Anyja a kultúrát, művészetet szerető és támogató értelmiségi családból származott. 11 éves korától kezdett el rajzolni, majd 1939-től Gallé Tibor festőiskolájában tanult, később olyan mesterei voltak, mint a szintén zsidó származású Erdei Viktor és Örkényi Strasszer Iván. A háború alatt kerámiakészítésből élt, majd 1944 nyara és 1945 januárja között keletkeztek gettórajzai, melyek egyedülállóak a magyar művészet történetében, és rendkívüli kordokumentumként is szolgálnak. A gettórajzok közül ma százharmincat a Jad Vasem Múzeum őriz.
Gedő Ilka: Fiú Dávid-csillaggal
Folyamatosan születtek a gettóban a rajzai, s egyfajta vizuális napló jelleggel bírnak. Megörökített maga körül mindenkit, akit tudott, gyermeket, felnőttet, öreget. Különösek a kiszolgáltatott gyermekekről készült rajzai megrendítőek: tágra nyílt szemeikkel, riadt arcaikkal a kilátástalan és reményvesztett jövőt tükrözik.
Gedő Ilka: Masnis lány portréja. Budapesti gettó, 1944
Szomorúság, jövőtlenség, halálközeliség árulkodik ezekről a képekről. Azokat a pillanatokat ragadja meg rajzain, amikor megszűnik már a kapcsolat az ember és a külvilág között, s a lét üres terében magatehetetlenül teng. A gettóban négy önarckép készült.
Gedő Ilka: Gettó, 1944.
Ebben az időben Gedő Ilka 23 éves, de önarcképein mintha egy idős hölgy jelenne meg, akinek vonásain az évek viszontagságai látszódnak: megtört, beesett, sötét szemek, összeszorított ajkak jelzik az embertelen és kilátástalan állapotot, a fájdalmakat, a kínokat.
Gedő Ilka: Önarckép a gettóban, 1944.
A háború után 1945-ben a Képzőművészeti Főiskolára iratkozott be, de fél év után ott hagyta, férjez ment, két fia született. 1949-ig még aktívan alkotott, ekkor keletkeztek életművének zseniális rajzsorozatai: önarcképek, állapotos önarcképek, szentendrei tájképek, családtagokról készített portrék, asztal-sorozatok. ’49 után önkéntesen visszavonult a művészvilágtól, családjának, gyermekeinek élt. Nem tudta összeegyeztetni a művészetet a női lét mivoltjával. Ez idő alatt művészettörténeti és színelméleti tanulmányokat folytatott. Tizenkilenc év után, 1965-ben tér vissza ismét az alkotáshoz, amikor megnyitotta műteremkiállítását az 1945-49 között készült grafikáiból. Újra lendületet és inspirációt kap, de stílust és technikát vált: olajfestményeket készít.
Gedő Ilka: Kettős önarckép
Az egymásra rétegződő színekkel kísérletezett, a formák egyedi használatát alkalmazta. Képeiből valami misztikus, megfoghatatlan, fájdalmas érzés árad. Mintha nyomot hagyott volna egész életművén a gettóban átélt száműzöttség…
Gedő Ilka: Apa két gyerekkel
1985. június 19-én, 64 évesen hunyt el Budapesten. Halála után festményeit többször is bemutatták Glassgowban, New Yorkban, és a Jad Vasem Múzeumban is. Közvetlenül halálát követő napokban a szentendrei művésztelepi galériában megnyílt kiállításán Ury Ibolya így összegezte Gedő Ilka művészetét: „Nem függ semmitől és senkitől önmaga belső erején és tehetségén kívül. Festői látásmódja teszi őt olyan sajátosan egyedivé, mely mindenkitől megkülönbözteti, és összetéveszteni senkivel sem lehet.”
Születésének 100. évfordulója alkalmából a Nemzeti Galéria C épületében 2021. szeptember 26-ig tekinthető meg az életművéből rendezett kiállítás.
Források:
Gedő Ilka élete.
György Péter – Pataki Gábor – Szabó Júlia – Mészáros F. István: Gedő Ilka művészete (1921–1985), Új Művészet Alapítvány, Budapest, 1997.