Az év ezen időszakában a vidéki zsidó hitközségek majd mindegyike mártírmegemlékezést tart. Az ok ismert és tragikus. A „meséld el fiadnak” parancsa ősi, s a XXI. században nemhogy nem vesztette el az erejét, de talán még fontosabbá vált.
Minden év ezen időszaka, június vége, július eleje a vidéki mártírmegemlékezések időszaka. A vidéki kisebb-nagyobb városok zsidó közösségei, az elszármazottak és/vagy leszármazottaik, nemkülönben a szomszédos testvér hitközségek képviselői rendületlenül ott vannak. Ma már természetes, hogy az adott település választott vezetői, sőt: gyakran a megyei közgyűlés is képviselteti magát. De mostanság már a különböző keresztény felekezetek képviselői is tiszteletüket teszik.
Ez teljesen indokolt: hiszen a holokauszt utáni Magyarországról eltűnt a falusi zsidó, akiket Zenthe Ferenc és Temessy Hédi a Jób lázadása című filmben olyan élethűen formált meg.
Fel lehetne tenni a kérdést: kikre is emlékezünk ezekben a napokban? Állampolgárokra? Az egykori szomszédokra? Magyarokra? Zsidókra?
Vagy „csak” emberekre?
Azt hiszem, mindegyik önkényesen felsorolt kategória igaz. Ha csak egy lenne, lett volna igaz, akkor is borzalmas tragédiáról beszélünk, de így….
Zsidók, vagy „csak” zsidó származásúak voltak. Olyan magyarok, akiknek hite, a „Mózeshit”, avagy az izraelita sokáig valóban csak a vallás megjelenítése volt a különböző dokumentumokban, hivatalos iratokban, gimnáziumi évkönyvekben. Voltak olyanok, akik különböző megfontolásokból elhagyták ugyan vallásukat, de környezetük és persze a hivatalok tudták – talán számon is tartották – őseiket. 1938-tól már szinte évről évre (1938, 1939, 1941) jelentek meg a nevükben is zsidó, vagyis zsidóellenes törvények. A kezdeti vallási meghatározása a zsidónak 1941-re nyíltan faji alapú lett – vagyis nem számított, hogy az állampolgár önnön magát hogyan minek vallotta…
Jogos kérdés, vajon kinek van joga megkérdőjelezni egy adott ember önmeghatározását, önazonosságát. 1942-ben nem csak a földterületeiket vesztették el (1942. évi XV. tc.), hanem az izraelita vallást is lefokozták: immár csak elismert felekezet (1942. évi VIII. tc.)
Mindezen törvényeket számos rendelet, utasítás egészítette ki, hogy pontosan hogyan is kell értelmezni az adott jogszabályt. Ebben bizony nagy szerep jutott a megyei közigazgatások vezetőjének, akik közül nem egy úgy érezte: eljött az idő, el lehet kezdeni a leszámolást a területén élő zsidókkal. Ebben élen járt v. dr. Endre László Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei alispán, a későbbi belügyminisztériumi államtitkár.
Az 1939. évi II. törvénycikk alapján fokozatosan kiszorultak a zsidó és zsidó származásúak a m. kir. honvédség állományából is csak, mint munkaszolgálatosok kellettek. Hogy aztán a keleti fronton, a bori rézbányákban, a Kárpátokban, vagy aztán a nyugati védvonal építésén dolgoztassák, vagy éppen agyonverjék, kivégezzék őket.
Amikor 1944. március 19-én a Wehrmacht megszállta Magyarországot, a mellettük érkező Eichmann kommandó egy számára roppant barátságos környezetben találta magát. Az új kollaboráns Sztójay kormány belügyi vezetése, az Jaross Endre, Baky László, Endre László trió „elvtársként” üdvözölte őket, s véleménykülönbség csak „technikai” kérdésekben volt közöttük: hol kezdjék a deportálásokat, vidéken vagy Budapesten? A fővárosi „igazi kozmopolita” zsidókat gyűlölő Endre Budapesten szerette volna kezdeni, míg Eichmannék vidéken, mondván, aki menekül az csak Budapestre tud, ami ilyen értelemben egyfajta zsákként fog majd működni.
1944. március 19-e után záporoztak a zsidóellenes rendeletek: elvették a magyarországi zsidóság maradék jogait, szabadságát, ingó és ingatlan vagyonát. Áprilisban pedig már a sárga csillagot is viselniük kellett ruházatukon – jól látható helyen, ahogyan a vonatkozó rendelet előírta.
Az első gettót április 16-án, a vonatkozó rendelet megjelenése előtt egy héttel felállították Kárpátalján. Az első deportáló vonat pedig április 28-án gördült ki – a kistarcsai tábor mintegy 1800 foglyát deportálták Auschwitz-Birkenauba. Alig több mint két hét múlva, május 15-én elindultak a nagy vidéki gettókba, illetve gyűjtőtáborokba – korabeli zsargonnal élve – „tömörített” zsidók deportálása. Mára már közismert tény: hat hét alatt közel 440 000 magyar zsidó állampolgárt deportáltak, döntő többségüket az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba. Tudjuk, sokan már a vonaton életüket vesztették, a megérkezés utáni első szelekció során pedig kb. 80%-ukat azonnal a gázkamrákba küldték. Tudjuk, hogy még a deportálások hivatalos leállítása után is több szerelvénnyi zsidó transzport hagyta el az országot. Mindezt a német „tanácsadók” nem tudták volna kivitelezni a magyar közigazgatás, hivatalnokok, rendőrség, csendőrség, bábaasszonyok nélkül… nem is beszélve a feljelentésekben jeleskedő szomszédokról, ismerősökről, „jóakarókról” és a közömbös tömegekről.
A magyar vidék hetek alatt „Judenfrei” lett, és ezt a veszteséget azóta sem sikerült pótolni, s talán nem is lehet már. Ugyan 1945 után újraszerveződött a hitközségek egy része, de a háború utáni antiszemita atrocitások és támadások sokakat arra sarkaltak, hogy elhagyják az országot és Palesztinában, az éppen kialakuló Izrael Államban kezdjenek új életet. A kommunista diktatúra idején sokan elvesztették vagyonukat, s az egykori Zsidó Tanács ellen szovjet mintára előkészített anticionista per realizálását Sztálin halála és az utána bekövetkezett enyhülés akadályozta meg. 1956-ban újfent több ezer holokauszt túlélő hagyta el Magyarországot, családjukkal egyetemben. Vagyis tovább csökkent a vészkorszakra emlékezők száma. S bár a Kádár korban nem volt tiltva a megemlékezés – az Új Élet ugyan évről évre lehozta, hogy hol és mikor lesznek mártírmegemlékezések – de értelem szerűen ez egy nagyon jól meghatározható körben volt ismert. S persze külön kérdés, hogy az érintettek el tudtak, mertek, avagy akartak menni a megemlékezésekre.
1944 óta immár 77 év tellett el. Sajnos ki kell mondani, hogy a túlélők, vagyis a szemtanúk száma évről évre kevesebb, s nem csak Magyarországon, hanem világszerte. Mostanában gyakran eszembe jut, amit Eisenhower tábornok, későbbi USA elnök mondott beosztottjainak az egyik koncentrációs tábor felszabadítása után:
„Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt.”
Közös felelősségünk, nem csak az, hogy ne ismétlődhessenek meg a holokauszt borzalmai, de az is, hogy ne fakuljon meg az emlékezetben mindaz, ami a vészkorszak idején történt. Az azonban már egy komoly kérdés, hogy a XXI. században hogyan, milyen módon és módszerekkel lehet az emlékezés és emlékeztetés parancsának úgy megfelelni, hogy az eljusson a társadalom minden rétegéhez, de különösen a fiatalokhoz.