A tehetséges költő, lelkes cionista, bátor, de ugyanakkor roppant naiv lány 1921. július 17-én született. 1939-ben alijázott, majd 1944-ben hazatért, mint az SOE tagja, hogy megmentse a magyarországi zsidóságot. Azonban elfogták, megkínozták és végül kivégezték.
Szenes Anikó (Hanna) most lenne 100 éves, s ha köztünk lenne, szinte biztos, hogy elismert író, és egyben nemzeti hős lenne. A híres, vagy híressé vált Szenes családba született, édesapja Szenes Béla (1894 – 1927) író, újságíró, műfordító volt, aki által Szenes Andorral (1899 – 1935) és fiával, Szenes Ivánnal (1924 – 2010) is rokoni kapcsolatban állt. Édesapja halála után György fivérével egyetemben édesanyja neveli és taníttatja. Anikó a református leánygimnáziumban, a Baár-Madasban maturál. A református gimnáziumba, emelt tandíj ellenében, zsidók és katolikusok is tanulhattak.
Szenes Anikó fiatalon kezd verseket írni és tehetségre már ekkor sokan felfigyelnek. Azonban a család anyagi helyzete meglehetősen bizonytalan, így egy adott pillanatban még az is szóba kerül, hogy Anikó iskolát vált, mert a család nem bírja a háromszoros tandíjat kifizetni. Osztályfőnöke azonban azt tanácsolja édesanyjának, hogy írjon kérvényt az iskola vezetőinek, hogy ne háromszoros, hanem – a katolikus diákokhoz hasonlóan – „csak” dupla tandíjat kelljen fizetniük. A beadványt akceptálják, így Anikó a Baár-Madasban maturál, 1939-ben – a II. zsidótörvény elfogadásának évében…
A fiatal lány életébe a harmincas években Pataki Ferenc személyében megjelenik a szerelem is:
„Szenes Hanna volt a szerelmem. Dombóvárra járt nyaralni a rokonaihoz a harmincas évek közepén és ott estünk nagy szerelembe. Imádtuk egymást. Aztán ő Palesztinába került, én Budapestre, majd a Szovjetunióba, és soha többet nem láttuk egymást.”
A fenti idézetben benne van Anikó éltének egyik legnagyobb változása, illetve döntése. A 30-as évtized végén Anikó meggyőződéses cionistává vált. Az 1938-ban elfogadott első, majd a következő esztendőben ratifikált második zsidótörvény mellett az egyre erősödő német befolyás és a szélsőjobboldal erősödése nyilván valóan nagyban befolyásolták a fiatal lány világlátását. Édesanyja nehezen ugyan, de megbékél lánya tervével. Anikó tudatosan készül az alijázásra: héberül tanul, leépíti bizonyos szociális kapcsolatait, tanulmányozza a cionista irodalmat.
1939 tragikus szeptemberében indul útnak Palesztina felé, ahová Bulgárián és Törökországon keresztül végül is eljut. A területet uraló britek ugyan mindent megtesznek a zsidó bevándorlás ellen, érvényben van már az un. „Fehér könyv” is (1939 május), de Anikó és társai nemcsak eljutnak úti céljukig, hanem be is jutnak a Szent Földre. A fiatal bevándorlókra kemény élet várt, összehasonlítva egy magyarországi középosztálybeli léthez viszonyítva. Szenes Anikó, az az Hanna, egy mezőgazdasági iskolában folytatta tanulmányait.
“Palesztinában túlontúl sok az intellektuel, holott elsősorban építkező kezekre van szükség. Ki végezze el ezt a munkát, ha nem mi, fiatalok?” – írta anyjának, hogy miért is nem valamilyen „rendes” diszciplínát tanul… Caesarea melletti S’dot Yam kibuc tagja lett, ahol élte a korabeli fiatal cionisták mindennapi életét. Csatlakozott a Haganahoz is. A szerelem ugyan elkerülte a fiatal lányt, de gondolataiban gyakran járt Budapest, az otthon maradt édesanyja és időközben Franciaországba távozott testvére pedig szinte naponta eszébe jutott. Mindezen idő alatt a második világháború kiteljesedett, s egyre aggasztóbb hírek jutottak el Palesztinába is. Sok zsidóban egyre erősebb volt a vágy, illetve elhatározás, hogy harcolni akarnak a náci Németország ellen, brit egyenruhában. Nem elveszve a korabeli palesztinai viszonyokban, de látni kell: az angolok nem támogatták a zsidók bevándorlását, s számos okból kifolyólag kifejezetten keresték számos kérdésben az arabok kegyét. Ugyanakkor az arabok a háború alatt nyíltan a németekkel szimpatizáltak, mi több: Hadzs Amin al-Huszeini jeruzsálemi főmufti még Hitlerrel is találkozott és meglátogatta a boszniai muszlimokból felállított Handzsár Waffen SS hadosztályt is.
A brit kormányzat 1940 júliusában hozta létre a Special Operations Executive (SOE), s Churcill elképzelése szerint lángba kellett volna borítania Európát. Nem elveszve a SOE történetében, sikereiben és számos kudarcában, érdemes rögzíteni, hogy a SOE nem borította lángba Európát. A többi brit szolgálat amatőr kísérletezőknek tartotta a SOE-t. Számos akciójuk kifejezetten merész és veszélyes volt, ugyanakkor rengeteg embert is vesztett a SOE a különböző műveletekben.
Szenes Hannában már 1943-ban megszületett az elhatározás, hogy csatlakozik a brit hadsereghez, s ha csak módja lesz rá, megpróbál segíteni a magyarországi zsidósának, zsidóságon. Szenest és társait Egyiptomban képezték ki, majd az olasz Bari városába várták a bevetésüket. Érdemes megjegyezni, hogy a SOE kairói központja legendásan nem tartotta be a legelemibb biztonsági szabályokat sem, s emiatt is meglehetősen rossz hírnévnek örvendett nem csak a SOE-n belül, hanem a többi brit szerv szemében is. Szeneséket végül 1944. március 13-án dobták le őket Jugoszláviában, egy partizánok által ellenőrzött területre. Ezt követően azonban hónapokig nem történt semmi. Nem jött utasítás, hogy magyar területre léphetnek… Végül júniusban megérkezett a parancs: Szenes Hanna és Reuben Dafni 1944. június 9-én Drávaszilasnál magyar területre léphettek. Pár nappal később Nussbecher Joel és Goldstein Peretz is átlépték a határt, s elkezdték magyarországi missziójukat.
Talán érdemes elgondolkodni azon, vajon mi járhatott a műveletet irányító tisztek fejében az akcióval kapcsolatban. Mennyire tűnhetett realitásnak, hogy egy ilyen misszió felrázza, netán ellenállásra készteti a hazai zsidóságot…
Szenest és társát azonnal elfogták a csendőrök – nagy valószínűséggel az őket a határon átjuttató embercsempész a csendőrség „bizalmi embere” volt. Szenes Hannát azonnal Budapestre szállították, soha többé nem lett szabad ember. A magyar szervek számos alkalommal kihallgatták, amelyek alkalmával a kihallgatók a fizikai erőszaktól sem riadtak vissza (levetkőztették, fogait kiverték), különösen a Hannánál talált rádió és a kapcsolódó kódok érdekelték őket. De Szenes Hanna nem mondott semmit, pedig tudhatta: néhány elmaradt bejelentkezés után a SOE-ban úgy tekintik majd, hogy elfogták, s így a kódok elveszítik jelentőségüket…. A magyar szervek természetesen nagyon hamar rájöttek, hogy Szenes Hanna édesanyja Budapesten él, s gondolták, hogy őt felhasználva zsarolható lesz majd az elfogott ejtőernyős. Ezért letartóztatták Szenes Katót is, s hetekig őt is fogva tartották, természetesen külön cellában elhelyezve. Az édesanyát csak a Lakatos kormány regnálásának utolsó napjaiban engedték el. Természetesen a család küzdött, hogy Hanna is kiszabaduljon. Ügyvédje ekkor azt mondta, hogy Hanna néhány év börtönnel, esetleg internálással, de megúszhatja az ellene felhozott vádakat.
1944. október 15-i nyilas hatalomátvétel azonban mindent megváltoztatott. Szenes Hanna főtárgyalása október 28-án, feszült légkörben zajlott le, dr. Simon Gyula hadbíró-százados vezetésével. A vádat képviselő Kecskés Mihály egyértelműnek látta a hűtlenséget, s halálos ítélet kért Szenes Hannára. Visszaemlékezések szerint Hanna nem megilletődve állt a bíróság előtt, bátran és határozottan védekezett. Követelte, hogy vele, mint brit tiszttel szemben tartsák be a nemzetközi jog szabályait. Mondhatni „természetesen” ez meg sem fordult bírái, vagy éppen az ügyész fejében.
Szenes Hanna ügyének egyik legsötétebb fejezete annak végjátéka.
Simon Gyula ugyanis 1944. november 7-én reggel közölte Szenes Hannával, hogy egy órán belül kivégzik – kvázi ez az ítélet, de kérhet kegyelmet. Azonban ő elutasította, mondván: gyilkosoktól nem kér kegyelmet. Hannát ezek után átszállították a Margit körúti objektumba, ahol tekintettel tiszti mivoltára nem felakasztották, hanem golyó által végezték ki november 7-én, délelőtt 10 órakor. A jelenleg ismert adatok és dokumentumok szerint még a korabeli eljárási jognak sem felelt meg a per, hiszen nem hirdették ki hivatalosan az ítéletet, illetve annak aláírt példányát sem látták.
Szenes Hanna földi maradványait 1950-ben Izraelbe szállították, és a jeruzsálemi Herzl-hegyen helyezték örök nyugalomra.
Nem érdektelen megnézni, hogy mi történt 1945 után Kecskés ügyésszel és Simon hadbíró-századossal.
Kecskést a korabeli magyar hadbíróság 1952-ben először hét, majd másodfokon három és fél év börtönre ítélte el, elsősorban a Szenes Hanna ügyben játszott szerepe miatt. 43 évvel később, 1995 január 16-án (!) Kecskés ügyét az akkori legfelsőbb bíróság újra tárgyalta és megállapította:
„dr. Kecskés Mihály a hatályos jogszabályok alapján képviselte ügyészként a vádat, és hivatali kötelességeit nem szegte meg; ezért tevékenysége sem háborús bűntettet, sem más bűncselekményt nem valósít meg.”
Vagyis Kecskést fölmentették az ellene 1952-ben hozott vádak alól 1995-ben.
Talán még érdekesebb Simon Gyula hadbíró 1945 utáni élete. Simonról tudni kell, hogy több, kiemelt súlyú ügyben is részt vett, például a Kiss János altábornagy és társai elleni perben ő volt a vád képviselője.
Simon Gyulát a háború után ugyan 1947-ben végül hét évi fegyházra ítélték, de ő disszidált, s Argentínában talált új hazára. A korabeli magyar és izraeli sajtó cikkezett is „eltűnéséről”, illetve Buenos Aires-i felbukkanásáról: Maga Simon sem bújt el: nyilatkozott a Délamerikai Magyarság című lapnak.
