A zsidóság történelmében Tisa Beáv, vagyis Áv hónap kilencedike a legtragikusabb és legszomorúbb nappá vált. Gyásszal és böjttel emlékezünk az első és második Szentély pusztulására. A Templom lerombolása nemcsak a vallási életre mért súlyos csapást, hanem a zsidó állam megszűnését is jelentette, és a zsidók kiűzetését saját országukból. Az évszázadok során e történelmi eseményt keresztény és zsidó képzőművészek egyaránt megörökítették, és ábrázolásaik által érzékelhetjük a gyötrelmes pillanatokat, a veszteség fájdalmát.
A német Julius Schnorr von Carolfeld (1794-1872) a reneszánsz stílust élesztette újjá a vallási művészetben. 1852-60 között jelent meg harminc részes Képes Bibliája, melyben szerepel az a fametszete is, ahogy a káldeusok serege Jeruzsálem kőfalait lerombolja és az első Templomot elpusztítja. Megörökíti mellette a város romjai felett síró Jeremiás prófétát is. A képek a fájdalmas megadást, a tehetetlen reményvesztettséget tükrözik.
A klasszicista és romantikus irányvonalat képviselte az olasz festészetben Francesco Hayez (1791-1881), aki rendkívül sokoldalú egyéniségként a portréfestés, ezen belül a nőábrázolás és irodalmi szereplők megjelenítése mellett történelmi, bibliai, mitológiai alakokat és jeleneteket vitt vászonra. 1867-ben festi meg A jeruzsálemi templom megsemmisítése című alkotását, mely már a második Templom rómaiak által történt lerombolását mutatja be. A képen a fények és árnyak, a sötét és világos tónusok polaritása fokozza a feszültséget, jelzi a harcot, a kétségbeesett küzdelmet. A füst, a láng, a földön elterülő gyermek és asszony tetemek a kegyetlenségről, a drámaiságról, a pusztulásról árulkodnak.
A lengyel zsidó Maurycy Gottlieb (1856-1879) a galíciai haszid zsidóság mindennapjait festette meg. Túl fiatalon, 23 évesen hunyt el, de több mint háromszáz műve maradt fent hagyatékban. Fölöttébb termékeny művész volt, akit a zsidó képzőművészet egyik alapító atyjának tekintenek. Gottlieb úgy vált kora közismert festőjévé, hogy nem keresztelkedett ki, megőrizte zsidó identitását, hitét. A romantikus stílust képviselve bibliai és történelmi témájú képei a különleges atmoszférát, a finomságot, a szépséget fejezik ki. A zsidó élet eseményeinek megörökítése kulcsfontosságú művészetében, ennek egyik része az 1878-ban készült Zsidók a zsinagógában festménye is, melyen zsidó férfiak a zsinagóga padlóján, lépcsőjén ülve imádkoznak. Ezen a képen már a Tisa Beávhoz kapcsolódó szokások jelennek meg: a földön, vagy alacsony helyen ülnek és gyászimákat (kinot) mondanak. Az arcokra láthatóan kiült a fájdalom, a gyász érzete.
A magyar zsidó Horovitz Lipót (1838-1917) először Kassán, majd Bécsben és Párizsban tanult, végül Varsóban telepedett le. A magyar irodalom és történelem nagyjainak állított emléket portréival, melyeket mai napig a magyar képzőművészet legkiemelkedőbb alkotásaiként tartanak számon. Mégis, Horovitzot a bibliai történetek és a zsidóság viszontagságos múltja foglalkoztatta leginkább. Művészeti pályájának sikerét a Jeruzsálem pusztulásának végnapjai c. festménye hozta meg. Amikor eldöntötte, hogy ezt a témát viszi vászonra, komoly előtanulmányokat folytatott, de akkori lakóhelyén, Párizsban nem talált megfelelő alanyokat az alkotáshoz, így Varsóba ment, s az ottani szegény sorsú vallásos zsidóság tagjai lettek képének szereplői. Az elkészült festmény hangulatának ereje, a sajátos és jellegzetes alakok megmutatkozása csakhamar olyan sikert aratott, hogy a varsói műbarátok közül mindenki a magyar zsidó művésszel akarta megfestetni magát. Azon túl, hogy a Tisa beáv napjához kapcsolódó rituálék és szokások tükröződnek a képről, az alakok tekintetei az elhagyatottságról, a magányról, a fájdalomról, a mély szomorúságról beszélnek. Arról a szívfájdalomról, mely minden zsidó lelket átjár ezen a napon…
