A Kádár-korszak, így írjuk le röviden Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett 1956 novembere és 1989 tavasza közötti időszakot. Kommunista diktatúra vagy engedményekkel élhetővé tett „legvidámabb barakk?” A több mint 30 éves uralom korszakokra is bontható: a forradalom utáni megtorlást enyhülés követte, majd újra konzervatív hullám jött, majd újfent reformtörekvések következtek. Ezen az ideológiai hullámvasúton érkezünk el a rendszerváltásig, Kádár megítélése azóta sem egyértelmű, a 45-50 felettieket személyes élményeik is befolyásolják, sokan akkor voltunk kamaszok, fiatalok. Óhatatlanul kedvezőbbnek tűnik minden a „de hiszen ez volt az ifjúságunk” szemüvegén keresztül. Ez a szemlélet azonban nem lehet felmentés egy alapvetően egypárti (hol keményebb, hol slamposabb) diktatúra politikai berendezkedésére. A Kádár-korszak hazai zsidósággal való kapcsolata sem volt egyszerű: a holokauszt tragédiája még igencsak fájóan közeli, a túlélők bő egy-két évtizede vesztették el szeretteik százezreit. A vallással amúgy sem rokonszenvező ateista-materialista rezsim próbálta ellenőrzése alá vonni a megmaradt zsidóságot. A hazai kommunista elit a nemzetközi internacionalista ideológiának megfelelően Izraelt imperialista agresszor államnak tekintette, miközben nem hagyhatta figyelmen kívül az Erecben élő többszázezer magyar ajkú zsidó álláspontját sem.

Ezen rendkívül érzékeny témát dolgozza fel Kovács András Széchenyi-díjas professzor, az MTA doktora.

A kötet öt téma köré építve elemzi a „legliberálisabb” kommunista diktatúra, a Kádár-rendszer „zsidópolitikáját”: jelesül: Izrael és a magyar politika, az Eichmann-ügy, a Hatnapos háború és következményei, a nemzetközi zsidó szervezetek Magyarországon, valamint az elnyomás mechanizmusai és a zsidók. Ahogyan a Kádár-rendszert különböző szakaszokra lehet tagolni, ugyanígy a korszakolás lehetősége a zsidósággal kapcsolatos politikában is adott. A sztálini nyers anticionizmusban megjelenő (látens) antiszemita attitűd a Generalisszimusz halála után enyhülésbe csapott át. Az Izraellel kapcsolatos visszarendeződés politikája a Hatnapos háborút követő diplomáciai kapcsolatok megszakításában öltött testet. A hetvenes évek közepétől az ún. helsinki-folyamat újabb enyhülési szakasz kezdetét jelentette. A holokauszt 40. évfordulója alkalmából megélénkült a zarándokturizmus hazánkban a magyarajkú izraeli polgárok részéről, mely újabb lendületet adott a kapcsolatok rendezésének, a folyamat a diplomácia kapcsolatok teljeskörű rendezésében csúcsosodott ki 1989 szeptember 18-án, az egykori keleti blokk országai közül elsőként. Kovács András bőségesen ismerteti a levéltári anyagokat, melyek alapján a korszak állambiztonsági kulisszatitkaiba is betekintést nyerhetünk.

A közeljövőben a rendszerváltás és a zsidóság kapcsolatát elemző könyv ismertetésével folytatom.