Csapás után vigasz!

2021.07.28.

Tisa beÁv ( Áv hónap 9.) a zsidó történelem leggyászosabb napja

Áv hó 15. mintegy annak ellenpontja, szimbóluma a zsidó nép megújulásának, a képességnek reményünnepe! A reményé,hogy a zsidó nép felépül a legnagyobb sorscsapásokból is.

A Misna Taanit azt mondja: Sohasem volt olyan jó napja Izraelnek, mint Áv hó 15-e és Jom Há-Kippurim.” A Misna szöveget olvasva, felmerül a kérdés, hogy miben hasonlít Áv 15-e Jom Kipurra?A vallástörténelmi háttere a hivatkozásnak az, hogy ezen a napokon Jeruzsálem leányai kimennek a városból és táncolnak a szőlőskertekben.
És mit mondanak?

„Fiatal emberek, emeljétek fel tekinteteteket és nézzétek, kit választotok magatoknak…”

Bölcseink szerint Jom Kippur napján az Örökkévaló hallgatta meg Mózes tanítómesterünk könyörgését, bűnbocsánatért azokért, akik részt vettek az aranyborjú imádásában. Ugyanakkor, ezen a napon jött le a hegyről Mózes Törvénytáblákkal a kezében.

Áv hó 15-én hozta meg az engesztelést egy másik Áv hó 9-ei bűnért is. Kémeket küldött az Ország kikémlelésére, akik azt állították, hogy nem mennek be az országba. Sírtak, a helyet, hogy örültek volna, hogy látták a „Tejjel mézzel folyó országot” Bűnük egész nemzedéket érintette, ugyanis miattuk a pusztában haltak meg és egyikük sem láthatta az országot.
Ez a csapás is Áv hó 15-én szűnt meg.

Talmud, Taanit 26b olvassuk:

.צְאֶנָה וּרְאֶינָה בְּנוֹת צִיּוֹן, בַּמֶּלֶךְ שְׁלֹמֹה–בָּעֲטָרָה, שֶׁעִטְּרָה-לּוֹ אִמּוֹ בְּיוֹם חֲתֻנָּתוֹ, וּבְיוֹם, שִׂמְחַת לִבּוֹ

 „Menjetek ki, Cion leányai, és lássátok Salamon királyt a koronában, amivel az anyja koronázta meg az esküvője napján és a szíve felvidulásának napján”
(Énekek Éneke 3:11)

A mondatban: „Az esküvője napján” utalás a Tóraadásra, „szíve felvidulásának napján”pedig a Szentély felépítésére.

Áv. hó 15-én hat jó esemény történt.

Megszűnt a pusztában való meghalás.

Hatszázezer ember jött ki Egyiptomból és lett arra ítélve, hogy a pusztában fognak meghalni. Minden évben a negyven évi pusztai vándorlás alatt, Áv hó 9-én, meghalt tizenötezer Egyiptomban született ember. A negyvenedik évben álltak az ország határán, ezen a napon az utolsó 15000 ember, már fel volt készülve a meghalásra. Az Örökkévaló visszaemlékezve szenvedéseikre: megkegyelmezett nekik. Nem kellett meghalniok. Azt gondolták, hogy tévesen jelölték ki az Újhold napját és még nincsen 9-e. De megjelent az égen a telihold, ebből kiderült, hogy elmúlt 9-e és vele elmúlt a tömeges meghalás.
Nem csak az életet kapták ajándékba, hanem a kémek bűne is le lett törölve.

Ezért mondják tehát bölcseink:

„ Soha sem volt ünnep Izraelben Áv hó 15-hez és Jom Há Kippurimhoz hasonló!”

Mert nincsen nagyobb öröm mint a bűn levezeklése és megbocsátása. Bírák könyve alapján tudjuk, hogy minden évben megünnepelték az „Érdemek jutalmazását”. Ugyanis az érdemek vagy vétkek döntik el, hogy ez szerencsés vagy szerencsétlen e nap.
A bűn büntetése „ adósság”, „tartozás”. Az „érdem jutalma” egyszerűen „csak” érdem.

Két házassági tilalom eltörlése.

 IV.M. 27/1-11. Tóra szövegben a „Cölofchád lányai”történtekből levezették ,hogy fiú örökös híján, ha lány örököl, viszont nem házasodhat más törzsbelivel, hogy ne kerüljön más törzshöz az örökség.
Bírák könyve 19-21. fejezetben a „Givoai ágyas” tragikus esete miatt megesküdtek Izrael fiai, hogy „senki közülük ne adja lányát Benjamin törzsbelihez”.
Mindkét házassági tilalmat Áb hó 15-én törölték el.

A törzsek belátták, hogy Benjámin törzse „ egy törzs ki lett hasítva Izraelből.” Viszont a második esetben, megesküdtek, hogy

„nem adjuk hozzájuk lányainkat”
(Bírák 21/6-7.)

Találtak viszont egy megoldást. Kinyilvánították, hogy az eskü csak a bűnös nemzedékre vonatkozott az utánuk jövőkre már nem. Áb hó 15-én megengedték, hogy asszonyt raboljanak maguknak Siló lányai közül amikor azok

„majd a szőlőkben táncolnak”
(Bírák 21/19.)

Ekkor kezdődtek a vegyes házasságok, ezt a napot a Bírák könyve az „Úr ünnepének” nevezi. (Bírák 21/19.)
A Taanit traktatus ezt a napot „siduch”-nak nevezi házasság közvetítésre alkalmas napnak. Ebből az szóból ered a „sadchen” házasságközvetítő.

Hosea ben Ela megszüntette az utak őrzését.

Slomo király halála után kettészakadt az ország Izraelre (észak) és Judára (dél) Izrael királya Rechavam volt (bölcs) Salamon fia. Juda és Benjamin törzse királya Jörovám Névát fia. Izrael királya attól félt, hogy az Izrael-beliek jeruzsálemi zarándoklata miatt Juda felé fordulnak majd a törzsek. Őröket állított Jeruzsálem felé vezető úton. Ez a rendelkedés visztont meggátolta őket, hogy bemutassák a „Zarándokünnepi” áldozatukat. Ennek „pótlására szentélyt állítatott fel Bét- él-ben Dán törzs területén, ahol bika szobrokat állítatott.
Az utolsó Izaeli király Hosea ben Ela megszüntette az őrzést, megengedte a zarándoklatot, enyhítve a szakadékot a két ország között.

Befejezték a Szentélybeli áldozat számára végzett favágást.

Tórai parancs:

„Örök tűz égjen az Oltáron, ki ne aludjék.”
( III.M. 6/6.)

A második Szentély korának elején a Babilóniai fogság után, Izrael romokban volt. Szinte lehetetlen volt fát találni a tűz fenn tartásához. Tilos is volt hosszú távolságra fát szállítani. Voltak, akik önkéntesen fát hoztak az áldozatokra. Tettüket „faáldozatnak” nevezték. Áb hó 15 volt az utolsó nap amikor hozhattak használható áldozati fát. Szabály volt, hogy az Oltáron égetett fa nem lehetet nedves, szuvas, férges. Áv hó 15 után kezdődtek a hűvös, nedves hónapok. Eddig fel kellett halmozni egész évre a szükséges fa mennyiséget.

Ezt a napot „tévér mágél” azaz szekercetörőnek nevezték, ilyenkor számba vették, hogy lesz elég fa a jövő évre?
Természetesen mindig volt elég fa és ezt, öröm ünnepel jutalmazták.

Ezen a napon el lehetett temetni Betár város áldozatait.

Ekkor és ezért iktatták be a „birkát hámázonba a „há tov há metiv áldást”. Amikor, a Bar Kochba lázadás végén elesett Betár az utolsó város. A rómaiak megtiltották a halottak eltemetését. Kettős csoda történt Áb hó 15-én: Ezen a napon feloldották a tilalmat a rómaiak.
Ezért mondjuk az áldást „ jótevőre” (ha tov).

Csoda történt, ugyanis a tiltás alatt, eddig a napig a holtestek nem indultak bomlásnak, a dögevők nem nyúltak hozzájuk.
Ezért mondjuk az előbbi áldás folytatását: „jóságost” (hametiv).