Jeruzsálemet szokták emlegetni a három világvallás szent városának, nemkülönben a béke, vagy éppen a békétlenség városának is. Megszokott, hogy az Izrael kormánya vasárnaponként Jeruzsálemben tartja üléseit. Cikkünk azt vizsgálja, miként lett a modern zsidó állam fővárosa Jeruzsálem.
Jeruzsálem státusa – ha csak a modernebb korokat nézzük – nem volt kérdés 1517-től egészen 1917-ig. Az Ottomán Birodalom egyik városa volt, egy a sok közül, amely nem sok vizet zavart: sem gazdasági sem stratégiai értelemben nem tartozott a fontos helyőrségek közé. A város a XIX. század végétől lassan, de biztosan fejlődött. S mindeközben a világ zsidóságának döntő része ugyan a diaszpórában élt, természetesen Jeruzsálem szakrális és lélektani fontossága megmaradt, talán az idő előre haladtával egyre erősebb és erősebb lett. S bár a XIX. század végén, a XX. század elején, de ez nemhogy nem változtatta meg, meg sem kérdőjelezte, hogy Palesztina, s így Jeruzsálem is a Török Birodalom része.
Jaffai kapu
Damaszkuszi kapu
Az, hogy a status quo megváltozhat, csak az első világháború éviben merült, merülhetett fel. A britek – különböző taktikai és stratégiai megfontolások miatt – ugyanis több alkalommal, és több partnerrel is megegyeztek, vagy tettek homályos ígérteket a régió háború utáni jövőjét illetően. Az egyik ilyen „partnerség” Henry Macmahon brit királyi főmegbízott és a mekkai seriff (vagyis szent helyek őrzője), Husszein közti levelezés, amelyben a brit hivatalnok 1915. október 24-i levelében így fogalmazott:
“Merszina és Alexandretta megyék, illetve, Szíria Damaszkusz megyétől nyugatra fekvő területei, Homsz, Hanta és Aleppo nem mondható tisztán arabok által lakottnak, és ki kell kerülniük a kívánt határok közül… A fenti módosításokkal Nagy-Britannia kész elismerni és támogatni az arabok függetlenségét a Mekka emírje által megjelölt határokon belül eső területeken.”
S hogy ez a jogi kötőerővel nem bíró levélből következett-e, hogy egész Palesztina, illetve ezen belül Jeruzsálem a létrehozandó új arab állam része lesz-e? Ezt maguk a felek is későbbi tárgyalásokra bízták… 1916 májusában Franciaország és az Egyesült Királyság egy-egy diplomatája rögzítette, hogy Palesztina sorsát, amely a háború után kondomínium lesz, rendezni fogják, s ebbe a rendezési folyamatba be lehet vonni majd más partnereket is. S végül a harmadik, jól ismert dokumentum az un. Balfour deklaráció (1917. november 2.), amely szerint:
“Őfelsége kormánya pártfogolja, hogy Palesztinában nemzeti otthon létesüljön a zsidó nép számára, és törekedni fog arra, hogy e terv megvalósítását elősegítse, leszögezve, hogy semmi olyan nem történhet, ami korlátozná a Palesztinában élő nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, vagy bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.”
Edmund Allenby tábornok 1917 december elején elfoglalta Jeruzsálemet. Innentől kezdve mind a zsidók, mind az arabok várták, hogy az igérvények realizálódjanak, vagyis a britek betartsák azt, amire írásban – még ha homályosan is – de ígéretet tettek. Ezzel szemben a győztes nagyhatalmak 1920. április 24-én, San Remóban, Nagy-Britanniát tették meg Palesztina törvényes urává és ezt a Nemzetek Szövetsége 1922. július 4-én megerősítette.
Természetesen ezzel a megoldással sem az arab, sem pedig a zsidó fél nem volt elégedett. A 20-as évek elején még élénken lobbiztak a saját maguk igazsága mellett, de csakhamar egyértelművé vált, hogy a britek nem adják (fel) Palesztinát, a franciák pedig Libanont. A Brit Birodalom számára azonban Palesztina forró területnek bizonyult, különösen a 30-as évek közepétől. Az arab lakosság ellenségnek, megszállóknak tekintette a brit hadsereget, nemkülönben az egyre nagyobb számú palesztinai zsidó lakosságot is. A britek hivatalosan ugyan korlátozták a zsidó bevándorlást, ezzel is elsősorban a helyi arab lakosságnak igyekeztek kedvezni – nem sok eredménnyel. Az arab vezetők inkább szimpatizáltak a náci Németországgal, mintsem az európai tradicionális nagyhatalmakkal. A második világháború azonban újrarendezte nem csak a nemzetközi erőviszonyokat, hanem a nemzetközi jogot is sok új fogalommal és elvvel bővítette.
A britek szemmel láthatóan egyszerűen nem tudták fenntartani hatalmas birodalmukat és 1945 után megkezdődött annak felszámolása, sok-sok rossz döntéssel és az ezekből következő szenvedésekkel, gondoljunk csak az indiai szubkontinensre… A holokauszt után pedig még inkább megerősödött az a gondolat, hogy a zsidóságnak önálló hazára, egy modern Izrael Államra van szüksége. Az is egyértelmű volt, hogy a modern zsidó államnak ott kell létrejönne, ahol a bibliai időkben is volt. Az ENSZ 1947-ben napirendre tűzte a terület, illetve a zsidó állam kérdését. A javaslat szerint a területet három részre osztották volna: egy zsidó, egy palesztin és Jeruzsálem maradt volna egyfajta „corpus separatum”, az ENSZ Gyámsági Tanács alatti demilitarizált övezet. De mit is értettek ekkor Jeruzsálem alatt ?
„Jeruzsálem jelenlegi közigazgatási határa, valamint a környező falvak és varosok, melyek közül a legkeletibb Abu Disz, a legdelibb Betlehem, a legnyugatibb Ein Karim (beleertve Moca beépített területet), a legészakibb pedig Su’fat lesz.”
Vagyis Jeruzsálem alatt már 1947-ben is többet értettek, mint „csak magát”, a fallal körülvett várost. Érdemes megjegyezni, hogy amikor a terület felosztásáról megtörtént az ENSZ-ben a szavazás, akkor Nagy-Britannia tartózkodott…
Szintén fontos tényező, hogy a felosztási határozat jogi értelemben csak javaslat volt. 1948-ban kitört függetlenségi háború értelemszerűen új helyzetet teremtett, a korábbi tervek és elképzelések immár papírtigrisek maradtak. A háború végére Jeruzsálem nyugati fele izraeli fennhatóság alá került, a keleti részt pedig, az Óvarossal együtt az Arab Légió foglalta el. 1950. január 23-án a Kneszet Jeruzsálemet Izrael fővarosaként definiálta, s határozatot hozott a parlament és a kormány Jeruzsálembe költöztetéséről. A nemzetközi közösség nem fogadta el ezt a döntést, nemkülönben azt sem – két állam kivételével –, hogy Ciszjordániát a Hasemita uralkodó család Jordániához kívánta csatolni. Mindezen – fogalmazzunk így – jogi furcsaságok nem zavarták ugyanakkor az ENSZ-t abban, hogy Izraelt, majd Jordániát is felvegye a szervezetbe.
A helyzet 1967-ben újfent megváltozott: az un. hat napos háborúban Izrael ellenőrzése alá vonta Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet is. Izraeli részről, ha úgy tetszik, a kérdés megoldódott: egész Jeruzsálem immár Izraelhez tartozik. Az ENSZ azonban kiadta a sokszor és sokat idézett 242-es számú határozatát, amely felszólította a zsidó államot csapatai kivonására a megszállt területekről. Nem elveszve a határozat részleteiben és angol nyelvű szóhasználatában (nem is szólva a francia és az angol nyelvű verzió közti különbségekről!), de az izraeli és az arab fél között ma sincs egyetértés abban, hogy ez a határozat egyáltalán vonatkozik-e Jeruzsálemre. Ugyanakkor az ENSZ számos későbbi határozata (252, 267, 476, 478) kinyilvánította, hogy Jeruzsálemre is érvényesek az 1949-ben aláírt negyedik genfi egyezmény idegen területek háborúban történt megszállásra vonatkozó paragrafusai.
Az izraeli fél mindent megtett (és megtesz) azért, hogy a világ Jeruzsálemet ismerje el fővárosának. 1980. július 30-án fogadta el a Kneszet az un. Jeruzsálem törvényt, amely kimondta, hogy a város egy, oszthatatlan és Izrael Állam fővárosa. Érdemes megjegyezni, hogy a törvény egyéni képviselői indítványként került a Kneszet elé, Geluah Cohen volt a beterjesztője. Továbbá, a törvény az un. „Nagy Jeruzsálemre” terjedt ki. A jogszabály sok szempontból szimbolikusnak is minősíthető, de újabb kifejezése volt annak, hogy az izraeli kormányok Jeruzsálemet tekintik az ország fővárosának, bár ez ellen az ENSZ, illetve számos arab ország is többször tiltakozott.
Menachem Begin a törvény egyik aláírója
1995-ben az USA kongresszusa elfogadta az un. „Jeruzsálemi Nagykövetség törvényt”, ebben sürgetve a szövetségi kormányt, hogy ismerje el Izrael fővárosának Jeruzsálemet és értelemszerűen helyezze át oda az USA nagykövetségét. A törvény elfogadása után azonban csak 2017 decemberében merült fel, hogy az amerikai nagykövetséget ténylegesen átköltöztetik Jeruzsálembe.
Összefoglalva megállapíthatjuk: kezdetektől az izraeli politika egyik fundamentuma volt, hogy a modern Izrael fővárosa is Jeruzsálem legyen, s az ezért tett erőfeszítések, ha lassan is, de beérni látszanak.
Felhasznált irodalom:
Nagy Milada: Jeruzsálem státuszának nemzetközi vetületei, Torgyik Judit (szerk.): Néhány társadalomtudományi kutatás és innováció, Komarno, 2018, 144-152.
Naor, Arye: Menachem Begin and “Basic Law: Jerusalem, Capital of Israel”, Israel Studies 21, no. 3 (2016): 36-48.
Rapcsányi László: Jeruzsálem, Budapest, Gonolat Kiadó, 1984.
Schweitzer András: Jeruzsálem nemzetközi jogi státusa – politikai dokumentumok és értekezések, Külügyi Szemle, 2003/tavasz, 62-79.