Az első ivrit anyanyelvű gyerek

Somos Péter
2021.08.01.

Ahhoz, hogy rátérhessek ennek az írásnak a valódi témájára, tisztázni kell néhány fogalmat. A héber nyelvben nincs két szó arra, amit magyarul (ó)hébernek vagy bibliai hébernek és újhébernek, avagy ivritnek neveznek, hanem az „ivrit” főnév jelzős szerkezetével különítik el egymástól a két fogalmat. Ivrit mikrait: bibliai héber nyelv, ivrit bat jaménu: mai héber. Ebben a cikkben követem a magyar nyelvű meghatározást, a cím is így értendő.

Bizonyára mindenki tudja, hogy Ábrám ősatyánk volt az első héber (ha’ivri ha’rison), ez egyértelműen kiderül már a Tóra elején: „Jött pedig egy szökevény, és tudtára adta Ábrámnak, a hébernek…” (Mózes I. 14. 13.) Ugyanennek a hetiszakasznak a végén változtatja meg nevét az Örökkévaló: „…s ne hívják többé a te nevedet Ábrámnak, hanem legyen a te neved Ábrahám, mert népek tömegének atyjává teszlek.” (Mózes I. 17. 5.). Itt hosszas elemzésekbe lehetne kezdeni arról, vajon miért kapta a héber (ivri) titulust: azért, mert a Prát (Eufrátesz) folyón túlról (me’ever) jött, vagy azért, mert a héber (ivrit) nyelvet beszélte. Más magyarázat szerint az „ivrit” szó jelentése: Éver (Éber) nyelve, róla később még szó esik. A hagyomány szerint ő volt az, aki nem volt hajlandó részt venni Bábel tornyának építésében, ezért jutalmul utódaival együtt megőrizhette az ősi nyelvet. Amire valószínűleg kevesebben tudják a választ: ki volt az, aki ezt a 19. század végén feltámasztott és megújított nyelvet elsőként beszélte? Elárulom: Ben-Cion Ben-Jehuda, későbbi nevén Itamár Ben-Av’i, aki nem más, mint a héber nyelv életre keltője, Eliézer Ben-Jehuda fia. Mint elsőnek, akár könnyű élete is lehetett volna, mivel az elsőket nincs kihez hasonlítani. Mégsem volt az, mivel az atyai szigor születésétől kezdve elvárta tőle, hogy élete példaadó legyen az utána következők számára.

1882. július 31-én jött a világra Jeruzsálem óvárosában Eliézer Ben-Jehuda és első felesége, Dvora gyermekeként. A körülmetélési szertartást szefárd rabbik végezték. Az apa az Éver nevet választotta elsőszülöttjének, de erről a rabbik hallani sem akartak. (Éver – Éber – tórai alak, Selach fia, Peleg és Joktán atyja – Mózes 1. 10. 24-25.) Édesanyja Itamárnak nevezte volna el Áron egyik fia után, no meg azért, mert szerette a datolyafát, amely házuk udvarán nőtt, és a két szó – Itamár és tamár – hasonlóan hangzik. Ez a név sem aratott osztatlan sikert a jelenlévők körében, így aztán megegyeztek a Ben-Cionban. Érettségi előtt a gyerek úgy döntött, hogy anyja emlékére megváltoztatja a nevét Itamárra. Az Av’i nevet, amely apja nevének kezdőbetűiből áll össze és amelyen publikált, ő találta ki magának.

Szülei kizárólag ivritül szóltak hozzá abban a korban, amikor csak egy elenyésző kisebbség értette ezt a nyelvet. Ben-Cion hároméves koráig nem szólalt meg, közben anyja kétségbeesésében elkezdte titokban oroszul tanítani. Apja, mikor erre rájött, dührohamot kapott, és akkor a gyerek végre kimondta az első ivrit szót. Megtiltották neki, hogy kimenjen a házból és korabeli gyerekekkel játsszon, nehogy más nyelvet halljon, apját viszont annyira lefoglalta a nyelvújítás munkája, hogy nem jutott ideje a fiával foglalkozni. A helyzetet csak súlyosbították a mindennapi élet nehézségei, amelyekben akkoriban a legtöbb erec izraeli zsidónak része volt: szegénység, éhezés, betegségek… A Ben-Jehuda családot bojkottálták a jeruzsálemi askenáz vallásos zsidók, amiért Eliézer a szent nyelv hétköznapivá tételén – véleményük szerint lealacsonyításán – fáradozott. Ben-Ciont később kiközösítették a korabeli gyerekek, mindezt pedig kilencéves korában tetézte anyja halála.

18 évesen már Itamár néven Párizsba utazott, ahol az Egyetemes Izraelita Szövetségben kezdett tanulni, de rövidesen eltanácsolták az iskolából. Ő maga írta önéletrajzában, hogy nem volt könnyű természete; hangulatváltozásai és a szabályokat nehezen toleráló viselkedése több botrányos helyzetbe sodorták. Visszatért Erecbe és Jaffóra költözött, ahol Rose Jaffe tanítói munkát ajánlott neki híres leányiskolájában. Egy hónap múlva onnan is elküldték, végül 1904 és 1908 között elvégezte a berlini egyetem bölcsész szakát. Az ifjútörök forradalom 1908-as győzelmét követően Ben-Av’i visszatért Jeruzsálembe. Szerkesztőként kezdett dolgozni az apja által alapított A fény (Ha’or) című újságnál, amit kéthetente megjelenő magazinból napilappá fejlesztett. Később, miután az ottomán hatóságoknak lefordították azt a cikkét, amelyben megjósolta az olaszok ellen 1911-12-ben Tripolitániában folytatott háború elvesztését (ami be is következett), a rendőrség letartóztatta és a lapot bezárták.

Házasságának előzményeit olvasóközönsége figyelemmel kísérhette. Egy gazdag és előkelő szefárd családból származó lányba, Lea Abusdidba szeretett bele, ám a szülők nem akarták lányukat egy szegény és viharos életű askenáz újságíróhoz adni. Itamár két éven át újságja lapjain ostromolta választékos héber nyelven írt szerelmes versekkel a lányt, de ezzel csak azt érte el, hogy a szülők megtiltották, hogy találkozzanak. A fiatalember idővel annyira elkeseredett, hogy lapjában öngyilkosságot helyezett kilátásba – szintén rímekbe szedve –, ha szerelmét nem hagyják beteljesülni. Ezt már apja sem nézte tétlenül, kapcsolatot keresett a lány családjához. Miután a szülők végre megkérdezték lányukat érzelmeiről s ő kijelentette, hogy Itamárban látja leendő párját, felhagytak a tiltakozással. További két év gondos előkészület után, amelynek során többek között feltételül szabták, hogy Itamár teljes fizetésével kizárólag Lea rendelkezhet, 1912-ben összeházasodtak. Európai körútra utaztak nászútra, itt kezdődött Itamár szónoki karrierje. Kaunasban (más néven Kovnó, Litvánia második legnagyobb városa) a helyi cionisták felkérték, tartson tiszteletdíjért héberül előadást a palesztinai arabokról, s miután sikert aratott, több lengyelországi városba is meghívták.

Miután 1922-ben apja meghalt, újságírói munkáját Itamár vette át. Kétségkívül nagy szerepe volt a héber nyelvű újságírás fejlődésében; sikerét az akkor divatos európai és amerikai stílus vegyítésének köszönheti. Ugyanakkor angol nyelvű hetilapot is szerkesztett Palestine Weekly címmel, emellett tudósította a Daily Mail-t, a Times-t és néhány francia lapot. Mi sem természetesebb, mint hogy apja nyelvújító munkáját is folytatta, számos máig használatos szó megalkotása fűződik a nevéhez. Nagyra értékelte az eszperantó nyelv feltalálását és abban reménykedett, hogy annak mintájára az ivritet a zsidóság nemzetközi nyelvévé teszi. Céljának elérésére kezdeményezte a héber alef-bét átírását a latin ábécé betűire. 1928-ban és 1934-ben ivrit nyelven, latin betűkkel írt hetilapot jelentetett meg, de mindkét kísérlete kudarcba fulladt.

Egész életében cionista nézeteket vallott, sokáig a revizionista Zeév Zsabotinszki köréhez tartozott. A zsidó államot Független Júdea néven képzelte el, irodája is ezt a nevet viselte. Svájci mintára javasolta az ország kantonokra osztását. Az első cionisták között volt, akik a Sínai félszigetet a leendő zsidó államhoz kívánták csatolni, ugyanakkor Jeruzsálemet három – zsidó, muszlim és keresztény – részre osztotta volna fel. Annak ellenére, hogy nem élt vallásos életet, azt vallotta, hogy a nemzeti megújulásnak együtt kell járnia a zsidó hitélet felpezsdülésével.

Miután megélhetésük egyre nehezebbé vált, 1939-ben családjával kivándorolt az Egyesült Államokba. Ott halt meg négy évvel később szívroham következtében. A hányatott életű „első ivrit anyanyelvű gyerek” földi maradványait 1947-ben Jeruzsálembe szállították és az Olajfák hegyén helyezték örök nyugalomra.