(ajánlott korosztály: +6 év)

Történt egyszer régen, a sivatagban, amikor a zsidók már kis híján elérték Kánaán földjét, hogy a gyerekek rém éhesek lettek. Az egyiknek hangosan korogni kezdett a gyomra, csak úgy berregett, a másik körbe-körbe rohangált, mert leesett a vércukra, a harmadik sírva mutatott a pocakjára, majd könnyek közt szólt az anyukájához:

– Nézd, anya, üres..

Érthető volt az éhségük, már legalább két óra telt el reggeli óta és az igazat megvallva, nem kérték a zabkását, mert nem volt hozzá eperöntet. Ha jobban belegondolunk, még eper sem volt és az öntetet sem ismerték. Tehát maradt a zab vízben főve, azt meg csak és kizárólag akkor ették meg, amikor már hallhatóan kopogott a szemük. Így már délelőtt elkezdődött a nyöszörgés, haskorgás, rohangálás, alig várták az ebédet. Ekkor hívta össze a népet Mózes. Mostanában szinte minden nap ezt tette, ugyanabban az időben, azért, hogy felkészítse a zsidókat az életre, ami Kánaán földjén vár rájuk. A gyerekek úgy érezték, hogy ők már szörnyen felkészültek, mindent tudnak, már leginkább csak arra voltak kíváncsiak, hogy mikor ehetnek végre.

– Mózes hívott, menjünk! – szólt egy nagyfiú a többiekhez – hagyjátok abba a nyekergést és szedjétek a lábatokat, szaporán!

– Jajj, ne, már megint? Miért pont mi? Rosszul vagyok, nem akarok! Menj te! – hangzott a válasz.

– Jönnötök kell. Fontos – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a nagyfiú, akit mindannyian tiszteltek, mert remekül rúgta a gömb alakú bőrt és hajlandó volt játszani velük, amikor megkérték rá.

– Jó megyünk. Csak rém éhesek vagyunk.

– Sajnálom, legközelebb egyétek meg a kását.

Így végül szépen odagyűltek, hogy meghallgassák Mózest. Szó volt arról az áldásról, ami azokra vár, akik betartják a parancsolatokat és hogy csak azon a helyen szabad áldozni, amelyet az Örökkévaló kijelöl.

Egyszer csak Mózes így szólt:

“De lelked minden vágya szerint vághatsz és ehetsz húst.”
(MózesV12:15)

Több se kellett a gyerekeknek, azonnal felkapták a fejüket és kérdezősködni kezdtek.

– Ehetünk húst?

– Milyen húst?

– Most?

– Hol van? Kérek!

Azt tudták már, hogy léteznek kóser és nem kóser állatok, hogy némelyiket meg szabad enni és némelyiket egyáltalán nem. Elhelyezkedtek az első sorban, mert nagyon érdekelte őket, amit Mózes mondott, már a korgás is kissé alábbhagyott, így jól hallották szavait. Késő délután, miután végre megebédeltek összegyűltek a tűz köré, hogy megbeszéljék a hallottakat. A nagyfiú felült egy termetes farönkre és kérdezgetni kezdte a gyerekeket:

– Értettetek mindent? A bálványokról, amiket el kell majd pusztítani, amikor odaérünk?

– Értettük, nem hagyunk bálványt az országunkban!

– Az nagyon helyes. A jótékonyságról  a tizedről, amit majd felnőtt korotokban adnotok kell, hogy a szegényeknek is legyen mit enniük?

– Értettük!

– A három zarándokünnepet is tudjátok?

– Hát persze, hogy tudjuk! Zarándoklásból jók vagyunk!- szólt egy fiú, aki mindig vicceseket szokott mondani.

– Arra figyeltetek, hogy a vér az állat lelke és, hogy az nekünk szigorúan tilos elfogyasztanunk, még a legkisebb mértékben is?

– Igen, ki kell önteni a földre, mint a vizet! Ezt könnyű volt megjegyezni, az állat lelke is fontos, nem csak az emberé! Nem ehetjük meg a lelket, tisztelnünk kell! – válaszolt egy aprócska fiúcska, aki éppen hogy kilátszott egy nagy kő mögül.

– Pontosan! Okos vagy! – dicsérte a nagyfiú, akire az esze miatt is felnéztek és szerették, amikor tanította őket. Így folytatta:

– És tudjátok, hogy melyik állatot lehet levágni, hogy megegyük?

– Persze! – válaszolták kórusban.

– A tevét megehetjük! Kérődzik, egész nap nyammog!

– Tévedés. – szólt a nagyfiú – A teve ugyan nyammogva kérődzik, de a patája nem hasadt, így nem ehetjük meg. Bár a múltkor az a barna foltos jól megrúgott, szóval szívesen megenném.. – Kecskét, juhot, marhát, őzet, szarvast! – hadarta egy lány, akiről mindenki tudta, hogy nem csak eszes, de kiválóan dob, bármit eltalál egy kaviccsal.

– Így van, könnyen felismerhetjük őket a páros ujjú patájukról és a kérődzésről, ami embernél rusnya szokás, állatnál viszont annak a jele, hogy lehet belőle vacsora. Most beszéljünk a madarakról. Hogyan ismerjük fel a kóser madarakat?

– Van tolluk! Szépek! Van karmuk! Tudnak repülni! Búzát esznek! Görbe a csőrük! – csak úgy záporoztak a megfejtések.

– Ezt jól összeszedtétek, ám úgy tűnik, ennél a résznél kissé elkalandoztatok. A kóser madarakat nem olyan könnyű felismerni, mint az emlősöket.

– Akkor honnan tudjuk, miből lehet levest főzni? Vagy pörköltet, galuskával. Vagy megsütni. Vagy kirántani.

– Kacsa, liba, pulyka, tyúk, fürj, galamb. – hadarta az okos lány, miközben egy kis kaviccsal telibe talált egy korhadt fát, ami rögtön szétesett. Tényleg remekül tudott célozni.

– Ezt honnan tudod? Ki mondta neked? De nem is egyformák, a tyúk nem repül, a kacsa csőre lapos, a fürj pici, a liba nagy, a pulykáról meg azt sem tudom, micsoda, de félelmetesnek hangzik – háborodott fel a fiúcska, aki kicsit volt csak nagyobb a kőnél.

– Logikus – válaszolt a lány, miközben felvonta az egyik szemöldökét. A célba dobás mellett ez volt a másik dolog, amit sokszor csinált – Mózes felsorolta, hogy mik a nem kóser madarak, így könnyű volt kikövetkeztetni. Tilos a holló, a bagoly, a kuvik, a gólya, a banka, a sulyok.

– Vannak kérdéseim – mondta a kisfiú, akinek éppen helyreállt a vércukra – Mi az a sulyok? És főleg mi az a banka?

– Ragadozó madarak. Az egyik kicsi, a másik közepes. Te tudod, mi az a ragadozó madár?

– Igen azt tudom. A ragadozó más állatokkal táplálkozik. Tudok még egyet! Sőt kettőt! A sas és a sólyom is ragadozó!

– Nekem úgy tűnik, a vércukornak köze van az agyműködéshez. Reggel még kerge voltál, az éhségtől, most meg jól vág az agyad. Igazad van a sast és a sólymot sem szabad megenni. Ami, valljuk be, tiszta szerencse. A sas rémisztő és egyben gyönyörű is, ahogy száll az égen.

– Tudok még egy okot, hogy miért nem lehet ezeket a madarakat megennünk! – szólt egy hallgatag lány, aki eddig meg sem mukkant – Ezek a madarak az égen repülnek, mindent látnak, ami itt lent történik. Le kellene őket vadászni onnan fentről, nekünk meg csak az itt lent levágott állatot szabad megfőznünk és fogyasztanunk. Mivel figyeltem, már azt is tudom, hogy a legegyszerűbb a halakról megállapítani, hogy kóser- e. A hal nem hús, de azért állat. Ha van bőre, pikkelye, úszója, akkor kifoghatjuk és megehetjük. Azt hiszem, én sok halat fogok enni – mondta, a többiek csodálkozva nézték, soha nem hallottak tőle még ennyi szót egyszerre.

– Na tessék,  újra megéheztem. Ti folyton csak ételről beszéltek, nem is csoda, hogy rántott csirkecombokat képzelek már mindenhova. Vacsoraidő! – pattant fel a fiú, akinek a vércukra úgy tűnik megint leesett. Elindult a sátrukba megkeresni az apukáját, aki valami finomat főz estére. „ Remélem nem zabkása.”

 

Feladat:

Keresd meg a kóser állatokat a képregényben!