Úgy ötven-valahány évvel ezelőtt mesélte nagyanyám, hogy volt egy „unsere” erőművész, akinek a neve Zishe, avagy Siegmund Breitbart volt. Nagyanyám látta az egyik fellépését, s ez számomra önmagában is elegendő oknak bizonyult, hogy – igaz, jóval később – utánanézzek, ki is volt ez az ember. A világhírűvé vált lengyel zsidó erőművész egy Stryków nevű kis faluban, Lodz vajdaságban született 1893-ban. Apja kovács volt, így Zishe már zsenge gyerekkorában a vasak között téblábolt, amelyek később produkciói szerves részévé, illetve „szenvedő” alanyaivá váltak. Verekedős gyerek volt – vagy inkább verőgyerek, mert méltó ellenfele nem akadt –, emiatt többször kényszerült iskolát váltani. Felnőttkorára viszont szelíd, jószívű, adakozó emberré vált.
Fiatalon kezdett dolgozni apja kovácsműhelyében, ahol azzal ejtette ámulatba a megrendelőket, hogy puszta kézzel hajlított meg vastag, súlyos vasrudakat. Az első világháború kitörésekor Stryków cári uralom alá tartozott, így Zishe bevonult az orosz hadseregbe, és az egyik harc során német fogságba esett. Szabadulása után csatlakozott a Busch nevű vándorcirkuszhoz, ott kapta a Siegmund nevet, amit később a magyar sajtó Zsigmondként közölt. Németországi fellépések után európai turnéra indult a cirkusz, majd Amerika meghódítását tűzte ki célul. A nagy sikerrel zárult körút után Siegmund visszatért a társulattal Németországba, ahol feleségül vette egy rabbi lányát. Egy fiúgyermekük született. Miután világhírnévre tett szert a cirkusszal, Breitbart elérkezettnek látta az időt, hogy egyéni előadásokat tartson, amelyekkel hatalmas közönségsikert aratott. Bejárta egész Európát, Budapestet sem hagyta ki. Persze voltak olyanok is, akik csalónak tartották, ezért a Krupp gyárral bevizsgáltatta a mutatványaihoz előkészített vasrudakat, a hivatalos igazoló okiratot magával vitte és kérésre bárkinek bemutatta. Bécsben felszólította a kételkedőket, hozzanak ők vasrudakat, hogy lássák, nincs semmi trükk a produkcióiban. Miután teljesítették a kérését és ő a „hozott árut” is sorra meghajlította, a szkeptikusok elismerésük jeléül szobrot állítottak neki, talapzatán felirattal: Tisztelet az igazságnak!
A kovácslegény Vaskirály néven vált ismertté, de modern Sámsonként és Herkulesként is reklámozták. Látványos mutatványaiban a vasrudak hajlítgatása mellett patkókat egyenesített ki, vasláncokat tépett szét, hatalmas súlyokat emelt, s mindezt már régen nem a szegényes, sötét falusi műhelyben, hanem reflektorfényben, tisztességes gázsiért tette. Különleges produkciói közé tartozott rendkívül erős fogazatának használata: „Ez a nagy, kékszemű, gyermekien jószívű óriás úgy harapja szét a vasláncokat, mint más a vajaskenyeret” – írta róla a Színházi Élet. Másik, tomboló sikert kiváltó mutatványában hanyatt feküdt egy szögekkel kivert deszkán, és egy 15 mázsa súllyal megrakott teherautó áthajtott a mellkasán.
Büszkén vállalt zsidósága erőt adott a két világháború között már érezhetően háttérbe szorított hittestvéreinek, élő cáfolata volt az „elpuhult zsidó” sztereotip képének. Ugyanakkor Breitbart nem lett üres fejű izomkolosszus, sokat olvasott és vallási tanulmányokkal is foglalkozott. Elvállalta a Makkabi Berlin Sportegyesület tiszteletbeli elnöki posztját, sokak számára a zsidó újjáéledést jelképezve. Nemcsak származásával, de cionista szemléletével is büszkélkedett. Mesélték róla, hogy ellátogatott Erec Israelbe, ám mivel erre nincs kellő bizonyíték, valószínű, hogy a szóbeszédet szentföldi rajongói terjesztették, akik felismerni vélték bálványozott hősüket. És persze – ugye, nem meglepő – érték antiszemita támadások is. Nem volt könnyű megemészteni, hogy a világ legerősebb embereként számontartott férfi zsidó, ráadásul az öntudatosak közül való. A Jövő című délutáni napilap „mógendóvidos szovjetbarát”-nak és „lengyelzsidó”-nak titulálta, aki milliókat visz ki Magyarországról a többi artista kárára.
Rövid, mintegy hatéves karrierje tragikus véget ért. Az egyik előadáson egy rozsdás szög a lábába fúródott és vérmérgezést kapott. Hetekig kórházban kezelték, amputálták a lábát, de végül nem sikerült megmenteni az életét. A berlini zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Az eseményről Itamár Ben-Av’i, Eliézer Ben-Jehuda fia hosszú cikkben emlékezett meg lapjában „A második Sámson halála – Zishe Breitbart hatalmas temetése” címmel.
Végül Simándi Béla mélyen emberi és jövőbelátó gondolatait idézem az Új Barázda című napilap 1925. október 25-i számából:
„De mintha sorstragédia lett volna a halála. A vas megbosszulta magát rajta… Új hidak épülnek, házak vasból, és a Herkulesek egyre ritkábbak lesznek, az emberi izmok ereje egyre kisebb, és csak az ész ereje szállhat majd szembe a vas erejével.”
