Miért mondjuk a 27. zsoltárt Elul hónapjában?

 

A zsoltár teljes szövege:

:א) לְדָוִד ה’ אוֹרִי וְיִשְׁעִי מִמִּי אִירָא ה’ מָעוֹז חַיַּי מִמִּי אֶפְחָד
:ב) בִּקְרֹב עָלַי מְרֵעִים לֶאֱכֹל אֶת בְּשָׂרִי צָרַי וְאֹיְבַי לִי הֵמָּה כָשְׁלוּ וְנָפָלוּ
:ג) אִם תַּחֲנֶה עָלַי מַחֲנֶה לֹא יִירָא לִבִּי אִם תָּקוּם עָלַי מִלְחָמָה בְּזֹאת אֲנִי בוֹטֵחַ
:ד) אַחַת שָׁאַלְתִּי מֵאֵת ה’ אוֹתָהּ אֲבַקֵּשׁ שִׁבְתִּי בְּבֵית ה’ כָּל יְמֵי חַיַּי לַחֲזוֹת בְּנֹעַם ה’ וּלְבַקֵּר בְּהֵיכָלוֹ
:ה) כִּי יִצְפְּנֵנִי בְּסֻכֹּה בְּיוֹם רָעָה יַסְתִּרֵנִי בְּסֵתֶר אָהֳלוֹ בְּצוּר יְרוֹמְמֵנִי
:ו) וְעַתָּה יָרוּם רֹאשִׁי עַל אֹיְבַי סְבִיבוֹתַי וְאֶזְבְּחָה בְאָהֳלוֹ זִבְחֵי תְרוּעָה אָשִׁירָה וַאֲזַמְּרָה לַיהֹוָה
:ז) שְׁמַע ה’ קוֹלִי אֶקְרָא וְחָנֵּנִי וַעֲנֵנִי
:ח) לְךָ אָמַר לִבִּי בַּקְּשׁוּ פָנָי אֶת פָּנֶיךָ ה’ אֲבַקֵּשׁ
:ט) אַל תַּסְתֵּר פָּנֶיךָ מִמֶּנִּי אַל תַּט בְּאַף עַבְדֶּךָ עֶזְרָתִי הָיִיתָ אַל תִּטְּשֵׁנִי וְאַל תַּעַזְבֵנִי אֱלֹהֵי יִשְׁעִי
:י) כִּי אָבִי וְאִמִּי עֲזָבוּנִי וַה’ יַאַסְפֵנִי
:יא) הוֹרֵנִי ה’ דַּרְכֶּךָ וּנְחֵנִי בְּאֹרַח מִישׁוֹר לְמַעַן שׁוֹרְרָי
:יב) אַל תִּתְּנֵנִי בְּנֶפֶשׁ צָרָי כִּי קָמוּ בִי עֵדֵי שֶׁקֶר וִיפֵחַ חָמָס
:יג) לוּלֵא הֶאֱמַנְתִּי לִרְאוֹת בְּטוּב ה’ בְּאֶרֶץ חַיִּים
:יד) קַוֵּה אֶל ה’ חֲזַק וְיַאֲמֵץ לִבֶּךָ וְקַוֵּה אֶל ה’

1/ Dávidé. Az Ö-való az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Ö-való az én életemnek erőssége: kitől remegjek?
2/ Ha gonoszok jőnek ellenem, hogy testemet egyék: szorongatóim és elleneim – ők botlanak meg és hullanak el.
3/ Ha tábor fog körül, nem fél szívem; habár had támad reám, mégis ő benne bízom én.
4/ Egyet kérek az Ö-valótól, azért esedezem: hogy lakhassam az Ö-való házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Ö-valónak szépségét és gyönyörködhessem az Ő templomában.
5/ Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem.
6/ Most is felül emeli fejemet ellenségeimen, a kik körülöttem vannak, és én az ő sátorában örömáldozatokkal áldozom, énekelek és zengedezek az Ö-valónak.
7/ Halld meg, Ö-való, hangomat – hívlak! Irgalmazz nekem és hallgass meg engem!
8/ Helyetted mondja a szívem: Az én arcomat keressétek! A Te arcodat keresem, oh Ö-való!
9/ Ne rejtsd el arcodat előlem; ne utasítsd el szolgádat haraggal; Te voltál segítőm, ne taszíts el és ne hagyj el engem, üdvösségemnek I-tene!
10/ Ha atyám és anyám elhagynának is, az Ö-való magához vesz engem. 11/ Taníts meg engem a Te utadra, oh Ö-való! Vezérelj engem egyenes ösvényen, az én üldözőim miatt.
12/ Ne adj át engem szorongatóim kívánságának, mert hamis tanúk támadnak ellenem, és erőszakot lihegnek.
13/ Ha nem hittem volna, hogy majd látom az Ö-való jóságát az élők országában!
14/ Várjad az Ö-valót, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Ö-valót.

A 27. zsoltár így kezdődik:

לְדָוִד ה’ אוֹרִי וְיִשְׁעִי מִמִּי אִירָא

„Dávidé. Az Ö-való az én világosságom és üdvösségem”.

A Midrás szerint a „világosságom” (אוֹרִי) a Ros Hásánához-, az „és üdvösségem” (וְיִשְׁעִי) pedig a Jom Kipurhoz kapcsolódik.[1] A zsoltár egy későbbi versét is megtaláljuk: „Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében”. (כִּי יִצְפְּנֵנִי בְּסֻכּוֹ), a Szukothoz kapcsolódik.[2] Ilyen módon ez a zsoltár átfogja az őszi nagyünnepeket.

Egy másik magyarázat a főünnepekről szóló újabb irodalomban jelenik meg, például Hayim Kieval rabbi „The High Holy Days” (második kiadás, Jeruzsálem, 2004, 54. o.) és Yehudah Dov Zinger rabbi „Ziv Haminhagim” (Jeruzsálem, 1965, 143. o.) című művében. A zsoltár utolsó verse így szól: „לוּלֵא הֶאֱמַנְתִּי לִרְאוֹת בְּטוּב ה’ בְּאֶרֶץ חַיִּים” – „Ha nem hittem volna, hogy majd látom az Ö-való jóságát az élők országában!” – A „Lulé” szó betűit megfelelően átrendezve megkapjuk az aktuális Elul-hónap nevét! Természetesen az egyszerű logika szerint a 27. zsoltárt azért választották az évnek erre az időszakára, mert bátorító szavakat tartalmaz a félelem napjaira, amikor minden zsidó fél a sorsától, és könyörög I-tenhez az üdvösségért.

Akár egy „misztikus titok”, akár a midrás kidolgozása révén, a 27. zsoltárnak erős apotropaikus és védelmező erőt tulajdonítanak. Helyénvaló, hogy ezt az erőt az évforduló bűnbánati időszakában segítségül hívjuk, amikor intenzív önvizsgálatra vagyunk kötelezve. Ahhoz, hogy teljesítsük a tesuvah (bűnbánat) micváját, le kell húznunk magunkról a magabiztosság és önelégültség álarcát, amelyet a világ (és önmagunk) előtt mutatunk, hogy megvizsgáljuk hibáinkat és sebezhetőségünket. A tesuvah „elvégzése” megköveteli, hogy önmagunk azon aspektusaira összpontosítsunk, amelyek leginkább javításra szorulnak, és arra is, hogy I-ten segítsége nélkül képtelenek vagyunk ezt a javítást elvégezni.

A zsoltár kijelöli számunkra a valódi tesuvah-hoz vezető utat; ha elmondjuk és megértjük, képesek leszünk végigjárni ezt az utat. A zsoltáros az önelégült magabiztosság kifejezésével kezdi (1-3 vers), de ez csak a kiindulópont. A hangnem egyre sötétebbé válik, az I-ten jelenléte és oltalma utáni vágyakozás kifejezésétől (4-6 vers) a bizonytalanságot és az elhagyatottságtól való félelmet közvetítő könyörgésekig (7-12 vers), majd a 13. versben a szakadék szélére jut el: „Ha nem hittem volna, hogy majd látom az Ö-való jóságát az élők országában!” – a záró ellipszis kifejezi a kimondatlanul hagyott dolgokban rejlő rémületet.

A bibliai bűnbánati ima „normális” mozgása a panaszból a bizalom felé halad a kérés útján. A 27. zsoltár mozgása pontosan az ellenkezője: a bizalom látszatának levetkőzése a kétségbeesés szélére sodorja a zsoltárost. Nem marad más hátra, minthogy a zsoltáros egy utolsó intéssel forduljon az imádkozó közösséghez (14 vers): „Várjad az Ö-valót, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Ö-valót”. A zsoltáros hallgatóságának szerepét átvéve felismerjük, hogy az ítélet idején egyetlen igazi reménységünk van, mégpedig az a reménység, hogy I-ten szeretete és irgalma elhozza I-ten megbocsátását. Ha meghalljuk a zsoltáros imáját, és felfogjuk annak jelentőségét, akkor felkészültünk a félelem napjaira.

Egy további magyarázat szerint ez az isteni kegyelem ideje, hasonlóan ahhoz, amikor Mózes az Aranyborjú bűne után bocsánatot szerzett a népnek. Minden évben ez az az időszak, amikor I-ten különösen megközelíthető, mint egy király, aki kimegy a mezőre, hogy elérhetővé tegye magát minden alattvaló számára, aki üdvözölni kívánja őt.

Az aranyborjú bűne után Mózes felment Szináj-hegyre és könyörgött I-tennek, hogy bocsásson meg a zsidó népnek. Miután könyörgéseit I-ten elfogadta, Mózes úgy érezte, hogy eljött a kedvező idő arra kérni I-tent, hogy adjon módot a zsidó népnek az irgalom megszerzésére, ha a jövőben újra bűnbe esnének. I-ten azt mondta neki, hogy várjon a Szináj-hegyen, ahol I-ten megmutathatja neki dicsőségét. Ezután I-ten elhaladt Mózes előtt, és kihirdette azokat a verseket, amelyeket az „irgalmasság 13 tulajdonságának” (מידות הרחמים) nevezünk[3]. Ennek megfelelően
I-ten neve (a Tetragrammaton) 13 alkalommal szerepel ebben a zsoltárban[4].

Annak a szokása, hogy ezt a zsoltárt Ros Chodesh Elul-tól Szukkot utolsó napjáig recitálják, csak jóval több mint ezer évvel később jelenik meg.

A szokás legkorábbi említése Binyamin Benish Cohen rabbi kabbalista Sefer Shem Tov Katan című, 1706-ban megjelent művében található. Azt írja, hogy aki ezt a zsoltárt a szentség, a tisztaság és a nagyfokú koncentráció állapotában mondja el, annak imái meghallgatásra találnak, és hogy a zsoltárnak hatalma van az isteni rendeletek semmissé tételére.[5]

Bár úgy tűnik, hogy ez a legkorábbi írásos említés, érdemes megjegyezni, hogy egyesek a Baal Shem Tov (1698-1760) hagyományát idézik, miszerint a 16. századi misztikus R’ Eliyahu Baal Shem[6] volt az, aki bevezette a 27. zsoltár recitálásának szokását a nagyünnepek idején.[7]

Mikor kell elmondani?

Mely imák alkalmával kell ezt a zsoltárt elmondani? Az általános askenázi szokás szerint az esti és a reggeli ima után mondják. Az általános feltevés az, hogy addig mondjuk el, amíg az új évre vonatkozóan megítélnek bennünket. Így egyeseknél az a szokás, hogy Jom Kipurig (a nap, amikor Mózes biztosította a teljes megbocsátást) mondják. Mások azonban egészen S’mini Aceret-ig (vagy Szimchat Tóráig) folytatják. A mi lakóhelyünkön az a szokás, hogy Hosáná Rabbáig mondják, mivel ekkor „pecsételődik meg” az ítélet.

Mivel a szokások számosak, minden egyénnek és közösségnek fel kell vállalnia a saját egyedi hagyományait, abban az őszinte reményben, hogy mindannyiunknak beírják és megpecsételik az édes új évet!

____________________________________________

[1] Midrás Vájikra Rabbá 21; Midrás Socher Tov a 27. zsoltárról.

[2] Lásd Elef L’Mateh a Mateh Efraimról 581:1.

[3] „Az Ö-való, az Ö-való irgalmas és kegyelmes I-ten. Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy. Megtartja szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait harmad- és negyedízig.”

[4] Lásd Siddur R’ Shabtai Rashkober; Likutei Torah, s.v. Ani L’dodi; Shaar Hakolel 11:28; Minhag Yisroel Torah, Orach Chaim 581:5.

[5] Shem Tov Katan, Hanhagot V’diyunim V’tefilot Noraot V’kedoshot MeRosh Chodesh Elul.

[6] A 16. században valójában két misztikus volt, akiket ugyanezen a néven emlegetnek, az egyik a chelmi Eliyahu Baal Shem rabbi (megh. 1583), a másik Eliyahu Baal Shem Luentz rabbi (1555 – 1636). Nem világos, hogy a Báál Sém Tov melyikre utalt. Azonban a hatodik lubavicsi Rebbe emlékirataiban kifejtettek alapján, miszerint a Báál Sém Tov volt a negyedik a báál sémek sorában, amely rabbi Elijahu Báál Sém Wurms rabbival kezdődött, úgy tűnik, hogy ő az, akire ez a hagyomány vonatkozik, mivel rabbi Elijahu Báál Sém Luentz rabbi Wurms rabbijaként szolgált, ahol meghalt. Mások azonban azt állítják, hogy lehetett egy harmadik rabbi Eliyahu Baal Shem, aki ugyanebben az időben élt Wurmsban, de ez meghaladja e cikk kereteit.

[7] Nezer Hakodesh, Minhagei Beit Ropshitz, 147-8. o.

Vallás

Az én világosságom és üdvösségem

Petrovits Péter