Augusztus 20. – a magyar államalapítás és I. István király ünnepe.
Hogyan jutott el a magyarság a kalandozó hadjáratoktól az Európába való beilleszkedésig?
Rosta Márton kiváló cikkéből (István király ünnepe) tudjuk, hogy az 1083. augusztus 20-án szentté avatott első magyar király ünnepe miként, mikor s hogyan alakult ki, miért tartotta számos későbbi magyar király is fontosnak ezt a napot.
Érdemes azonban megnézni, hogy a fiatal Vajk fejedelem, a későbbi István király miért a nyugati kereszténység, ha úgy tetszik a nyugati világ felé irányította az éppen csak létrejött magyar államot, a később magyar királyságot. A kérdés megértéséhez érdemes kicsit visszaugrani az időben.
Tudjuk, hogy a magyar törzsek a IX. század végén, a X. század elején elkezdték megszállni a Kárpát medencét. Ennek a folyamatnak egyfajta zárásaként és megerősítéseként kell értékelni a pozsonyi csatát (907). A XIX. századi romantikus magyar történelmi felfogás szerint a X. század következő évtizedei a „kalandozások” kora volt. S bár már 899-ben is beavatkoztak a magyar csapatok észak-Itáliában, de tény, hogy a legtöbb hadjárat a X. század első felére datálható. A történelem könyvekből jól ismert két vereség (Merseburg – 933, Augsburg – 955) után megszűntek a nyugati irányú hadjáratok. Egyértelmű volt ekkor a nyugati seregek ekkora kiismerték a magyarok harci taktikáját, ugyanakkor egyben szervezettebbé váltak, s felszerelésben, ellátottságban is sokat fejlődtek. 955 után a magyarok már „csak” keletre, Bizánc irányába vezettek hadjáratokat, egyre mérséklődő sikerrel…
Azonban 970-ben az arkhadiapoliszi csatában a magyar törzsek és szövetségeseik (oroszok, bolgárok, besenyők) súlyos vereséget szenvedtek a bizánci seregtől, ezzel a keleti irányú „kalandozások” is befejeződtek…
A magyar törzsek élén ekkortájt történt váltás: Taksony nagyfejedelem halála után Géza lett a törzsek vezetője. Géza pontosan értette és felfogta az arkhadiapoliszi vereség jelentőségét, s mindezek mellett látta miként erősödik meg a Német-Római Császárság. Látható volt, hogy a két nagyhatalom – Bizánc és Német-Római Császárság – közé ékelődött magyar törzseknek választaniuk kell előbb vagy utóbb a pusztulás (értsd: beolvadás, eltűnés) vagy valamelyik nagyhatalom „barátsága” között. Géza azzal is tisztában volt, hogy utóbbi esetben a választás hosszabb távon egyfajta kulturális választás is lesz. Jegyezzük meg, a kereszténység nem volt ismeretlen a magyarok között, több magyar vezető is megkeresztelkedett, de túlzás lenne azt mondani, hogy ez mélyen beépült volna a mindennapi életükbe.
Géza másik tapasztalata az arkhadiapoliszi csata utáni bizánci politikai lépések voltak. Tzimiszkész János bizánci császár a csata után elfoglalta Bulgáriát, elfogta II. Borisz bolgár cárt, és egyben megszüntette az önálló bolgár patriarchátust. Vagyis a bolgár állam ekkor lényegében megszűnt. Ez Gézának nyilván nem volt tetszetős alternatíva.
Ezért Géza 972-ben jelezte Ottó Német-Római császárnak, hogy ő és családja meg kíván keresztelkedni, mégpedig a nyugati rítus szerint. Vagyis Géza jelezte: nem Bizáncot, hanem a nyugati világot kívánja választani.
973-ban pedig tizenkét követet küldött a Quedlinburgban tartott birodalmi gyűlésre. Ő maga nem ment el, jelezve, hogy nem tekinti magát a császár alattvalójának…
Az itt kötött megállapodás részeként Géza lemondott bizonyos területekről, lényegében a mai bécsi medencéről. Géza innentől kezdve egyértelműen és nyíltan a Magyar Nagyfejedelemség nyugati orientációja és kereszténnyé tétele mellett tette le a voksát – valljuk be: reálpolitikai megfontolásokból.
De ilyen lépés volt, hogy fia II. Henrik bajor herceg lányát, Gizellát vette feleségül. Így amikor Géza 997-ben meghalt, akkor utódja, István, erős és jó nyugati kapcsolatokkal rendelkező, egyben konkrét célokkal rendelkező és azokat megvalósítani is képes fiatalemberként lépett apja örökébe.
István hatalomra kerülését sokan ellenezték, akik közül talán Koppány a legismertebb és legtöbbet emlegetett. Esetében érdemes megjegyezni, hogy – valószínűleg politikai – taktikai megfontolásból –, Bizáncban megkeresztelkedett, több magyar törzsi vezetővel egyetemben. Koppány története ismert: István nyugati lovagok segítségével legyőzte Koppányt és követőit. Talán érdemes megjegyezni: Koppány semmilyen külső segítséggel nem rendelkezett, talán nem is akartak neki segíteni…
Hasonlóan járt a többi lázadó vagy lázongó nagyúr is.
Istvánt 1000/1001-ben királlyá koronázták, megalapítva a Magyar Királyságot, vagyis Magyarországot.
Ezen esemény kapcsán érdemes tisztázni két kérdést is.
Egyik, hogy az a korona, amellyel első királyunkat megkoronázták biztosan nem a ma is mert Szent Korona.
A másik pedig, egy komoly politikai kérdés volt. Nevezetesen, hogy ki is adta a koronát Istvánnak.
Meglehetősen kevés konkrét forrással rendelkezünk erről. Az biztosan tudható, hogy Asztrik pannonhalmi apát már 999-ben tárgyalásokat folytatott a pápával is, és nagy valószínűséggel Német-Római császárral is a korona adományozásáról. A jóval később keletkezett un. Hartvik legendában leírt történet – nevezetesen, hogy a pápa álmot látott, hogy egy ismeretlen nép követe fog tőle koronát kérni – valószínűleg nagyon messze áll a valóságtól. Nyilván a pápának érdeke volt az új keresztény uralkodó felkarolása és segítése, míg vélelmezhetően István sem akart végletesen, végérvényesen és nyíltan a vazallusa lenni a Német-Római császárnak.
Belpolitikájában azt kell hogy mondjuk, kíméletlenül érvényesítette akaratát, amely az ország kereszténnyé tételéről (vagyis a nyugati műveltség elfogadásáról), s egy – a kor mércéje szerint – modern ország létrehozásáról szólt.
István király és műve immár több mint egyezer éve itt áll, Európa közepén…
Felhasznált irodalom:
Győrffy György: István király és műve. 2. kiadás. Budapest: Gondolat. (1983)
Kristó Gyula: Szent István király. Budapest: Neumann Kht. (2002)
Makk Ferenc. Magyar külpolitika (896–1196). Szegedi Középkorász Műhely (1993)