Sokszor teszünk fel az életünk során a “Mi lett volna, ha?” kezdetű kérdéseket. Mi lett volna, ha megveszem az akciós cipőt? Ha a közgázra felvételizek latin szak helyett? Vagy ha egy osztrák festő nem akar náci diktátorrá válni? Quentin Tarantino fejében is sok “Mi lett volna, ha? típusú kérdés pöröghetett végéig unalmas óráiban. Szerencsénkre ezeket papírra vetette, szerzett 70 millió dollárt, egy Brad Pittet és az európai színjátszás legjavát és megcsinálta – a mestert idézve-  a kiba**ott mesterművét, vagyis a Becstelen Brigantyk című filmet.

A németek már megszállták Franciaországot a II. világháború alatt és egy magas rangú német tisztet, Hans Landát bízták meg azzal a feladattal, hogy a bujkáló zsidókat kerítse elő. A zsidóvadásznak becézett náci kegyetlen eszközökkel keríti elő a bujtatottakat, ám egy fiatal zsidó lánynak sikerül megszöknie előle, aki véres bosszút forral a horogkeresztesek ellen. Mindeközben Aldo Raine hadnagy és zsidó-amerikai katonái egy eszeveszett titkos küldetésre indulnak Németországba, miszerint minél több nácit akarnak megskalpolni. A tét azonban egyre nagyobb lesz, ugyanis a magukat brigantyknak nevező katonáknak Franciaországba kell jutniuk, ugyanis egy párizsi mozibemutatón a náci vezetés legfontosabb szereplőit, többek között magát a Führert is elkaphatják.

Spiró György mondta a Csirkefejben, hogy azért olvasunk meséket, mert szépek b*zd meg! Hasonló érzésünk van, miközben Tarantino mesteri felnőtt meséjét, vagyis inkább történelemhamisítását nézzük két és fél órán keresztül a gyöngyvásznon. Ha az idő kerekét nem is tudta visszaforgatni Hollywood legnagyobb fenegyereke, legalább a saját brutális és vulgáris stílusában igazságot szolgáltatott azoknak, akik valamilyen formában áldozatai lettek az emberiség legnagyobb tömegmészárlásának. Ebben alázatos partnere volt a szépfiú státuszból tisztességesen kiöregedett Brad Pitt és Christoph Waltz, aki nem véletlen kapott Oscar-díjat a kegyetlen pszichopata Hans Landa megformálásáért. Miközben rettegünk a figura újabb és újabb gonoszságaitól, Waltz képes arra a zseniális húzásra, hogy a legnagyobb poéngyárosa legyen a filmnek.

A Ponyvaregény rendezője nem hazudtolta meg önmagát, ugyanis ebbe a filmjébe is gyönyörű, ám igazán határozott női főszereplőket sikerült találnia. Diane Kruger ebben a filmben végre bebizonyította, hogy több, mint egy csinos, szőke hollywoodi biodíszlet, míg a bosszúra szomjazó zsidó lány szerepében az egész világ megismerhette az amúgy tényleg zsidó származású Mélanie Laurent elsöprő tehetségét.

A cool dumák és a szigorúan tizennyolc pluszos akciójelenetek egy percig sem öncélúak, ugyanis az utolsó szitává lőtt statisztának is komoly szerepe van Tarantino brutális mesevilágában. Hogy megváltja-e ez a film a világot? Nem hinném, de az biztos, hogy a megnézése után másképp állunk a “Mi lett volna, ha? ” típusú kérdésekhez.