„Itt álltok a mai napon ti mindnyájan az Örökkévaló, a ti Istenetek színe előtt, fejeitek, törzseitek, véneitek és tiszttartóitok, Izráel minden férfija; gyermekeitek, feleségeitek és a te jövevényed, aki táborodban van a favágódtól a vízmerítődig.”

Réges-régen történt, a sivatagban, hogy az embereknek furcsa érzésük támadt. Mindenki tudta, hogy fontos dolgok történnek körülöttük és próbáltak nagyon figyelni és megjegyezni minden szót, ami elhangzott. Az elmúlt negyven év sorsfordító eseményeket tartogatott, mégis érezték, hogy ez más, elérkezett az idő. Így voltak ezzel a gyerekek is. Ők egyébként is rendelkeznek azzal a képességgel, hogy, ha történik valami, amit talán a felnőttek nem is akarnak nekik elmondani, azonnal kiélesednek az érzékeik. Hallanak, mint a denevér, látnak, mint a sas és csendben figyelnek, mint a kis őzek a bokor alján. Egész nap hallgatták Mózest, ezúttal szívesen mentek, nem akartak elrohanni, elrejtőzni, hátsó sorban bujkálni, szépen fegyelmezetten, az ünnepélyes alkalomnak megfelelően felsorakoztak. Este későn értek vissza a táborhelyükre. Leültek a tűz köré, mint már annyiszor, hogy átbeszéljék a hallottakat. Az idősebb fiúk és lányok szívesen segítettek a kisebbeknek megérteni, hogy miről is esett a szó. A fiú, aki imád futni ma szokatlanul csendes volt, ezért a barátja megkérdezte:

– Min gondolkodtál el annyira, hogy a szavadat sem hallani dél óta és még egyszer sem rohantál el?

– Azon, amit Mózes mondott. Arra, hogy most mindannyian ott állunk, pedig nem is volt ott mindenki. Például, aki messze lakik, vagy még meg sem született, ők nem voltak ott, mégis olyan volt, mintha rájuk is gondolt volna.

– Igazad lehet, – mondta a fiú, aki mindig szívesen magyarázza el a hallottakat – valóban, Izrael egész népére, összes fiára és lányára, most és később, itt és máshol,  mindenkire vonatkozik az, amit Mózes mondott a Tóráról. Teljesen mindegy, hogy mi a foglalkozása, hány éves, mit csinált, vagy nem csinált eddig, az Örökkévaló előtt  egyformán fontosak vagyunk. Tudod, mi az ami minden emberben van?

– Vér!

– Víz!

– Levegő!

– Agy!

– Ebéd!- kiabálták egymás után a gyerekek.

– Igen ezek is nagyjából igazak, amire én gondolok most, az a lehetőség. Mindenkiben ott van a lehetőség.

– Milyen lehetőség? Hogy át tudja úszni a tengert? Vagy, hogy magasabbra ugorjon mint egy nyúl? Én magasabbra ugrok, csak szólok.

– Talán arra is, de most Mózes a Tóráról beszélt és arról, hogy aszerint éljünk.

– Figyeltem! – mondta a kislány, aki remekül dob, bármit eltalál egy apró kaviccsal és mindig gyorsan beszél – azt mondta, hogy a Tóra közelebb van, mint gondolnánk!

– Minél közelebb? A tengernél is közelebb, a sivatagnál is közelebb, a másik országnál, ahova a múltkor majdnem átmentünk, annál is közelebb?

– Igen. – válaszolta a nagyfiú, aki amikor éppen nem magyaráz, remekül rúgja a kerek bőrt a kicsikkel – mindennél közelebb és az a fontos, hogy ezt ne csak tudjátok, hanem érezzétek is és mindig vegyétek komolyan, ami benne áll. Tudjátok, mi áll benne?

– Tudjuk, egy csomó szabály. Nehéz megtartani őket. Szinte folyton figyelni kell. – válaszolta a fiú, aki amúgy nem szeret sokat beszélni.

– Ez is igaz, nehéz. Választhatod, hogy megtartod és azt is választhatod, hogy nem. Ha megtartod, akkor valóban figyelned, gondolkodnod kell, tudatosnak kell lenned. Tudod, mi az, hogy tudatos?

– Azt hiszem, igen. Például, amikor döntenem kell, hogy leszedjem-e csak úgy a gyümölcsöt a fáról, ami nem is érett és nem is akarom megenni, akkor néha csak azért is leszedem, pedig igazából nem kellene. Utána kicsit rosszul érzem magam. Ha tudatosabb lennék, nem szedném le, várnék, amíg jól megérik, csak akkor szedném le, ha éhes vagyok – mondta a fiú, aki remekül mászik fára, még a magasabbaknak is a legtetejéig és onnan néz körbe. Az anyukája meg alulról kéri szépen, hogy inkább kicsit lentebbről csodálja a tájat, ami végtére is még mindig ugyanaz a sivatag.

– Igazad van. Az, hogy tudod, hogy nem helyes, amit csinálsz és utána jóvá szeretnéd tenni, már elég kezdésnek – mondta a nagyfiú.

Közben feljöttek a csillagok, lágy szellő lengedezett, a tevék csendben nyammogtak, néha horkantottak egyet, ami a tevéknél az elégedettség jele, késő este lett. A gyerekek botokkal rajzoltak a hamuba, egyre nagyobbakat pislogtak, látszott, hogy kezdenek elálmosodni. Az egyik nagylány így szólt:

– Azt hiszem, ideje aludni mennetek. Ma megtanultátok, hogy minden ember egyenlően számít, hogy a Tóra közel van és, hogy mindig van választásunk.

– A választás fontos. Én most azt választom, hogy a nagymamám sátrában alszom, mert az közelebb van – mondta egy kicsi lány, aki már annyira álmos volt, hogy nem akart a saját sátrukig elgyalogolni és sejtette, hogy a nagymamája tartogathat neki valami kis finomságot a nehéz nap végére.

 

Feladat:

• Rajzolj egy képet, amin az összes ismerősöd rajta van! Ne felejtsd el, mindenki számít!
• Nézd meg a lenti képet és mesélj arról, hogy mit csinálhatnak az emberek a jobb felső sarokban!
• Találd meg a Tórát! Közelebb van, mint gondolnád!