Már csak napok választanak el attól, hogy megkezdődjön az ún. őszi zsidó nagyünnepek időszaka: szeptember 6-án este köszönt ránk a zsidó újév, azaz a Ros Hasána – az év kezdete (feje) (askenáz kiejtéssel Rajs Hásónó) a zsidó újév, az év fordulónapján követi legnagyobb ünnepünk, a Jom Kippur, magyarosan az Engesztelés Napja, az ünnepsorozat a Szukkóttal (askenáz kiejtéssel Szuk(k)ajsz), az úgynevezett Sátrak Ünnepével zárul. Az ünnepek részletes magyarázatát a ZSIMA kiváló főrabbijai, kántorai itt a honlapon megteszik, jómagam egy kis szubjektív visszatekintővel emlékezem az ünnepekre. Számomra az első teendő az ünnep körében a barchesz beszerzése volt. A nyolcvanas években az akkori Közért (maiaknak mondom: így hívták az élelmiszerboltokat a ’60-as-’80-as években) boltvezetők tudták, hogy az őszi zsidó ünnepek mikor jönnek be, így Erev (az ünnep előestéje, az ünnep bejövetele) napjának reggelére barcheszt rendeltek a boltokba. A külön kihelyezett rekeszek fölött a langyos kalácsot válogatva össze lehetett kacsintani a hitsorsosokkal, „igen, nálunk is készül az ünnepi vacsora”. A másik, ami emlékezetes marad számomra, hogy mindig késésben voltunk a zsinagógából, a család nagyszüleim Izabella utcai lakásában köszöntötte az ünnepet, onnan igyekeztünk át a Dohány utcai Zsinagógába. Egy alkalommal úgy megcsúsztunk az idővel, hogy taxit kellett hívnunk, hogy a „hatalmas” távolságot az Aradi-Izabella utca sarkáról megtegyük. Bevágódtunk a taxiba, nagyapám mondja a sofőrnek: „A Dohány utcai Templomba legyen kedves!” (Ma napig nem értem, miért nem zsinagógát mondott.) Indulunk, a sofőr megáll a Dohány utca Izabella utca kereszteződésében, a Rózsák terén elhelyezkedő Erzsébetvárosi plébániatemplom előtt, jelezve, hogy megérkeztünk. Nagyapám megszólal: „Drága uram, bár ez is I-ten háza, de minket inkább a Dohány utcai Zsinagógába vigyen, legyen kedves!” Azóta sem láttam olyan vörös fejű taxisofőrt.
Kol Nidré estéjén a vacsora a 25 órás böjtre való felkészülésről szólt: a hagyományos húslevest mindig a nem túl szerencsés elnevezésű „csirkebecsinált” követte, ami egy zöldséges szószós, kicsit édeskés csirkeragú, az ünnepnek azért fontos eledele, mely kevésbé sós, így a böjt alatt nem szomjaztunk annyira. A nyolcvanas években a nagyünnepekre mindig megtelt a Dohány utcai Nagyzsinagóga. Emlékezetes esemény volt, amikor egy, a mai napig is sikeres táncdalénekes vett részt az I-tentiszteleten, és az akkori árszintekhez képest hatalmas összeget snóderolt a zsinagóga javára. (A snóderolás a Tóra olvasása végén az adott Tórai szakaszt felolvasó adományfelajánlása a közösség számára. A forintösszeg az ima befejezésével „bemondásra” kerül, így az első sorokban ülő hívek azt hallják.) Nos, mikor népszerű dalnokunk bemondta az összeget, a sorok között – elöről hátrafelé – ment a riadólánc: „Hallottad mennyit snóderolt a …!”
Jom Kippur egyike azon ünnepeinknek, mikor a hagyományos gyászima a jizkor (más megnevezéssel mázkir) ima felhangzik. Ezalatt az ima alatt kizárólag olyanok tartózkodhatnak a teremben, akiknek valamelyik szülője már meghalt. Sajnos édesapám korai halála okán 3,5 éves korom óta „jogosult” vagyok a mázkiron való részvételre, gyerekfejjel sokszor szembesültem vele, hogy a felnőttek ki akartak küldeni a zsinagógából, gyermek ilyenkor nem lehet az épületben, mindig fel kellett világosítanom őket, hogy sajnos nekem már kötelezettségem itt lenni. Nem akarom szomorúsággal zárni a szubjektív visszaemlékezésemet, ezért elmesélem, hogy nagymamám és édesanyám az őszi nagyünnepeket tévesen összekötötte a majd három hónap múlva beköszönő téllel. Azzal a felkiáltással, hogy estére már lehűl az idő, illetve, hogy a zsinagógában biztos hideg van, én minden nagyünnepen zakóban és (téliesített, bélelt) ballonkabátban jelentem meg, míg a többség még nyári zakót öltött a kora őszi időjárásnak megfelelően. Jom Kippur 25 órás böjtje után – a gyomrot meg nem terhelendő – először a ma már nem üzemelő Lenin körúti Vajas sütemények boltjából beszerzett csokis kuglófot fogyasztottunk kakaóval, majd egy fél órás szünet után vacsoráztunk csak.