Már csak napok választanak el bennünket Ros Hasanától, a zsidó újévtől, aminek egyik fő része a tesuva (bűnbánat). Elmondhatjuk, hogy az ünnepet akkor tudjuk minél eredményesebben megtartani, ha a tesuvánk is eredményes és azt az Ö-való elfogadja. Mi ennek a módja? A Tórában áll:

:כי המצוה הזאת אשר אנכי מצוך היום לא נפלאת הוא ממך ולא רחקה הוא: לא בשמים הוא לאמר מי יעלה לנו השמימה ויקחה לנו וישמענו אתה ונעשנה

„Mert ez a parancsolat, amelyet neked a mai napon parancsolok, nem utolérhetetlen neked és nem távol eső. Nem az égben van, hogy mondanád: Ki száll föl számunkra az égbe, hogy elhozza nekünk és hirdesse nekünk, hogy megtegyük”.
(5M30/11-12)

Mi az a micva, amelyre a Tóra ebben a versben utal? A Rámbán azt írja, hogy a tesuva (bűnbánat) micvájáról van szó; a Tóra azt mondja nekünk, hogy a tesuva nem olyasmi, ami elérhetetlen számunkra, hanem könnyen elérhető, ha erőfeszítéseket teszünk érte.
Rav Chaim Shmuelevitz azt kérdezi, hogy ha a tesuva micvája olyan könnyen teljesíthető, akkor miért van olyan kevés ember, aki megfelelően végzi a tesuvát? Ha mindenki tudja, hogy hibázik, akkor miért nem ismerik be a hibájukat és miért nem bánják meg?
A Káin és Ábel történetéről szóló következő Midrás segíthet megválaszolni ezt a kérdést: Miután Káin megölte Ábelt, I-ten nem büntette meg azonnal, hanem azt mondta: „Hol van Ábel, a te testvéred?”. Káin közismerten azt válaszolta: „vajon én vagyok a testvérem őrzője?”. (ibid. 4/9) A Midrás további részleteket közöl Káin válaszáról: „Te vagy minden élet védelmezője, és engem kérdezel?!!! Én öltem meg őt, de Te adtad nekem a gonosz hajlamot, Neked kellene mindenkit megvédened, és Te hagytad, hogy megöljem őt, Te vagy az, aki megölte őt… ha elfogadtad volna az én áldozatomat, mint az övét, nem lettem volna féltékeny rá”.

Miért nem tett tesuvát Káin a szörnyű tette miatt? Mert nem volt hajlandó felvállalni a gyilkosságban játszott szerepét, sőt, még I-tent is hibáztatta érte! Most már válaszolhatunk a kezdeti kérdésünkre, hogy miért végzik olyan kevesen megfelelően a tesuvát. Általában tudatában vagyunk annak, hogy bűnöket követünk el, de van egy tényező, ami megakadályozza, hogy megfelelően megbánjuk: az a képesség, hogy elfogadjuk, hogy a tetteinkért a végső felelősséget mi és csakis mi magunk viseljük. Sok olyan tényező van, aminek könnyen tulajdoníthatjuk hibáinkat; legyen az neveltetésünk, természetes hajlamaink vagy a társadalmunk, rendkívül nehéznek találjuk, hogy elfogadjuk a végső felelősséget a hibáinkért.
A tesuva előfeltétele annak felismerése, hogy „jobban is csinálhattam volna; leküzdhettem volna a jetzer hará-mat (negatív hajlamomat), és nem vétkeztem volna”. E nehéz beismerés képessége nélkül nem kezdhetünk hozzá a megfelelő bűnbánathoz, de ezzel együtt a tesuva könnyen elérhető.

Ez a bűnösség beismerésére való képtelenség áll az emberi történelem első és legmeghatározóbb bűnének a középpontjában, amely mind a mai napig gyötör bennünket – Ádám bűne. Hagyományosan Ádám bűnét annak tulajdonítjuk, hogy nem engedelmeskedett I-ten utasításának, hogy ne egyen a gyümölcsből, és ez volt az oka annak, hogy Ádámot és Évát kiűzték az Édenkertből, annak minden negatív következményével együtt. Rav Motty Berger rámutat, hogy közelebbről megvizsgálva egyértelmű, hogy nem közvetlenül a bűn elkövetése után kapták a büntetést. I-ten inkább beszélgetésbe elegyedett Ádámmal, lehetőséget adva neki, hogy beismerje hibáját.
Ádám azonban nem fogadta el ezt a kegyelmet, ehelyett azt mondta: „Az asszony, akit te adtál, hogy velem legyen – ő adott nekem a fáról és én ettem”.

Ádám elkerülte a felelősséget a bűneiért, áthárítva azt Évára, sőt magára I-tenre is, amiért társul adta neki a nőt. Ezután I-ten Évához fordult, és neki is lehetőséget adott a bűnbánatra – ő is elutasította az ajánlatot, mondván: „a kígyó becsapott engem, és ettem”. I-ten csak ezután büntette meg őket a bűnért. Egyértelmű, hogy ha vállalták volna a felelősséget a tetteikért, amikor I-ten szembesítette őket, akkor bizonyára sokkal enyhébb lett volna a büntetés.
Ki tudja, mennyire másként alakulhatott volna a történelem menete!

Ádám és Káin történetéből láthatjuk, hogy a hibák beismerésének képessége talán még fontosabb, mint az, hogy ne vétkezzünk! Valóban mindannyian többször is tévedünk életünk során, de az, hogy képesek vagyunk-e kiállni és beismerni tetteinkért az igazságot, az a szellemi-lelki szintünk igazi mércéje. Csak néhány száz évvel a történelem szomorú kezdete után állt elő egy ember, aki vállalta a felelősséget tetteiért, és kijavította Ádám hibáját.
A Toszefta azt mondja: „Miért érdemelte ki Jehuda a királyságot? Mert beismerte [tetteit] a Támárral történt incidensben”.
Támárt éppen máglyán akarták elégetni állítólagos házasságtörése miatt, amikor lehetőséget adott Jehudának arra, hogy beismerje az eseményekben való részvételét. Könnyen lehetett volna hallgatni, ezzel három lelket ítélt volna halálra – Támárt és a benne lévő ikreket. A történelem egyik meghatározó pillanatában azonban bátran vállalta a felelősségre vonást, mondván: „igaza van, tőlem származnak a gyerekek”.
Nem véletlen, hogy ez volt a kulcsmomentum a Messiás magvának megtermésében. Tudjuk, hogy a Messiás az a személy, aki visszahelyezi az emberiséget a bűn előtti, érintetlen állapotába, kijavítva Ádám és Éva hibáját. A bűn által okozott károk helyreállításának módja a bűnben megmutatkozó negatív tulajdonság kijavítása. Mint láttuk, az Ádám bűnében jelenlévő fő hiba az volt, hogy nem volt képes felelősséget vállalni a hibákért, ezért Jehuda sikere, hogy felelősséget vállalt a tetteiért, ideális helyreigazítás volt.

A Messiás és a felelősségvállalás közötti szoros kapcsolat Jehuda legkiválóbb leszármazottja, Dávid király életében is erőteljesen folytatódott. A Talmud szerint Saul király egyszer vétkezett, és ezt követően elvesztette királyságát, míg Dávid kétszer vétkezett, és király maradt. Miért bántak Saullal sokkal szigorúbban, mint Dáviddal? Sámuel próféta szembesítette Sault, miután nem pusztította el az egész Amáleket, ahogyan azt megparancsolták neki. De ahelyett, hogy beismerte volna a hibáját, Saul mentegette a tetteit, és tagadta, hogy vétkezett is. Aztán a népet hibáztatta, amiért nyomást gyakorolt rá, hogy hagyja meg Amálek néhány állatát áldozatul. Hosszas huzavona után Shaul végül megbánta tettét, de már túl késő volt, és Smuel közölte vele, hogy elvesztette jogát a királyságra. Ezzel szemben, minekután Dávidot Batshevával való bűne után, Nátán próféta szigorúan megdorgálta, Dávid azonnal azt válaszolta: „Vétkeztem I-ten előtt”.
Dávid megmutatta, hogy hajlandó felelősséget vállalni a hibáiért azzal, hogy azonnal elismerte a bűnösségét, ellentétben Shaullal. Ezért megbocsátottak neki, és kapott még egy esélyt, hogy királyként folytassa. Sőt, a kabbalisztikus források azt írják, hogy Dávid király Ádám reinkarnációja, és az ő célja az volt, hogy helyrehozza Ádám bűnét. Nagyon is nyilvánvalónak tűnik, hogy Dávid király azzal orvosolta a bűnt, hogy olyen gyorsan vállalta a felelősséget a hibájáért.

Ma olyan társadalomban élünk, amely elzárkózik a felelősség fogalmától – sok művelt ember azt állítja, hogy senki sem vonható felelősségre a viselkedéséért. Azt állítják, hogy alapvetően nincs szabad akaratunk, az, hogy milyen emberré válunk, a hátterünk, a neveltetésünk, a genetikánk és a társadalom alapján eleve elrendelt. Következésképpen a bűnözők felmenthetők a bűneik alól azon az alapon, hogy valójában nem volt választásuk, és az emberek elnézhetik a kapcsolataikban és jellemvonásaikban mutatkozó hibákat, mint elkerülhetetlent. A Tóra szemlélete határozottan elutasítja ezt a nézetet. Ha az ember elég bátor ahhoz, hogy beismerje, hogy tudna jobbat tenni, akkor I-ten biztosan segít neki ebben.

Olvashatunk a Talmudban egy Elazar ben Durdaya nevű emberről, aki az erkölcstelenségéről volt ismert. Azonban hirtelen rájött, hogy hibát követett el. A Talmud ezután elmondja, hogyan próbált bocsánatot nyerni a bűneiért. Leült egy hegy és egy domb közé, és kérte őket, hogy kérjenek kegyelmet neki, de azok elutasították. Ezután megkérte az eget és a földet, hogy kérjenek kegyelmet érte, de ők is elutasították. Végül a Naphoz és a Holdhoz fordult, de ők sem voltak hajlandók segíteni neki .
Rav Jiszáchár Frand homiletikai magyarázatot ad erre a Gemarára. A különböző dolgok, amiket megkért, hogy imádkozzanak érte, különböző hatásokat jelentenek az életére; a felelősséget a tettei miatt próbálta rájuk hárítani. A hegy és a domb a szüleit jelképezi. Azzal érvelt, hogy a neveltetése a felelős a szörnyű helyzetéért, de ők nem voltak hajlandók elismerni a bűnösségüket. Ezután az éghez és a földhöz fordult, akik a környezetét jelképezik, és megpróbálta őket hibáztatni a tetteiért, de ők sem akarták vállalni a felelősséget a bűneiért. Végül a Naphoz és a Holdhoz fordult, akik a „mazalt”, a természetes hajlamait képviselik, és azt állította, hogy a természete miatt lehetetlen elkerülni a bűnöket. De ezek sem akarták elfogadni a felelősséget a cselekedetei miatt. Ekkor – a Gemara elbeszélése szerint -, ő azt mondta: „ez a dolog csak tőlem függ”.
Végre elismerte, hogy csak egyetlen tényező felelős a bűneiért – saját maga. Nem hibáztathatta a szüleit, a társadalmat vagy a természetet, felismerte, hogy hatalmában áll megváltoztatni a viselkedését, és ezt meg is tette. Ezután teljes tesuvát végzett, lelke a mennybe emelkedett, ahonnan egy hang szólalt meg, amely kijelentette, hogy Rebbi Elazar ben Durdayának helye van a Jövendő Világban.

A kommentárok megjegyzik, hogy a Hang azért nevezte őt „Rebbi”-nek, mert ő a mi Rebbink a tesuvában – azaz, ő tanít minket arra, hogy a megfelelő tesuva végzésének egyetlen módja, ha elismerjük, hogy a viselkedésünkért a végső felelősséget csakis mi magunk viseljük.
Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor remélhetjük, hogy teljes tesuvát fogunk végezni.

Ezekkel a gondolatokkal kívánunk minden olvasónknak Sabat salomot, egyúttal az elkövetkezendő új esztendőre pedig:

Boldog, édes új évet!

 

Felhasznált irodalom:

Róna Tamás:
A magyarországi zsidóság története
Budapest, Magyarország : Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója (2018) , 148 p.
ISBN: 9789632777153