„Mivel meggyőződésem, hogy minden művész ereje saját népéhez való kötődéséből ered, ezért jómagam a zsidóság festője lettem. Örökkön a judaizmus dicsőítésének és magasztalásának látomása űz. Fel akarom tárni szépségét és nemességét; azt szeretném, hogy tradícióink és intézményeink, melyek erről a hatalmas vallásos odaadásról és tiszteletről szólnak, megismerhetőek legyenek a nem zsidók számára is.”

Erről vallott Kaufmann Izidor a Múlt és Jövő folyóiratban 1917-ben, s ehhez a szemlélethez hűen tartotta magát.

Képzőművészeti tehetsége már gyermekként megmutatkozott, így tanulmányait a budapesti Mintarajz iskolában kezdte, majd a bécsi akadémián folytatta. Eleinte történelmi kompozícióival, bécsi életképeivel aratott sikert, majd ahhoz a témához fordult, mely utolsó leheletéig meghatározta művészetét: a zsidó élethez. A vallási rítusok, a hétköznapi pillanatok megörökítője lett. Utazásokat tett Kelet-Galícia, Orosz-, Lengyel- és Morvaország és a magyar Felvidék szegény zsidók lakta területére, hogy onnan merítsen motívumokat képeihez. 1891-ben aranyérmet nyert, számos kitüntetés és díj birtokosa lett, festményei közül I. Ferenc József is vásárolt.

Az akadémizmus irányzatában, mely a rajzoló-, festő-, és kompozíciókészség elsajátítását tartja a művészek legfontosabb feladatának, Kaufmann alak- és portréábrázolásaiban megjelenik a mély jellemfestő is, aki a kifinomultság mellett képes tükrözni az adott állapotok hangulatát, s megjelenteti az arcokon az érzéseket, a pillanatok impresszióit. Jól látható ez az Engesztelés napja című alkotásán is. A helyszín egy zsinagóga, melynek terét megtöltik imádkozó férfiak és fiúgyermekek. Több generáció van együtt, s a nap magasztosságának érzete ott van az arcokon. Van, aki magába mélyedve merül el imakönyvében, van, aki az ég felé emeli tekintetét, van, aki gesztusaival és kézmozdulataival is kifejezi e bűnbánati nap lelki mélységét. A kelet-európai haszid zsidóság jellegzetes viselete, a strájmli (szőrmekalap) is hangsúlyt kap a képen. A festmény tónusát tekintve világos. Komorság, szomorúság nem érzékelhető rajta. Sokkal inkább az ünnep bensőséges hangulata, a megújulás reménye, a megbocsátás adta bizakodás és a hit fénye ragyogja be a teret. S bár a kép szereplői mind magukban elmélyülten vannak jelen, mégis egy közösségként élik meg zsidóságunk legszentebb ünnepét, jelezve ezzel a közösség megtartó erejét is.

Jom kipur után 5 nappal köszönt ránk szukot, a sátrak ünnepe. A 40 éves pusztai vándorlásra, az Ö.való gondviselésére emlékezünk ekkor. A sátor mellett szukot meghatározó kelléke a luláv, vagyis az ünnepi csokor. E csokor 4 növényből tevődik össze: etrogból (ez nem kerül a csokorba, hanem bal kézben külön tartjuk), pálmaágból (luláv, amiről a csokor a nevét is kapta), mirtuszágból (hádász) és fűzfaágból (árává). Az ünnepi csokrot a kezünkben tartva, miután áldást mondtunk rá, meglengetjük a 4 égtáj felé, majd fel és le, jelezve ezzel, hogy I.ten mindenhol jelen van. Ennek az ünnepi csokornak a fontosságát jeleníti meg Kaufmann Gyermek lulávval című alkotásán is. Kihangsúlyozza ezzel azt, mennyire lényeges, hogy a csokor minden ünneplő zsidó kezébe kerüljön, legyen akár gyermek, akár idős, akár férfi, akár nő. Talán Kaufmann nem véletlenül egy gyermeket választ festménye alanyául. Hiszen egy gyermek a jövő reménysége az Ö.valóval megkötött szövetség folytatására. E gyermeki arc azonban már magán hordozza a felnőtt érettségét is. Komolyságot és elkötelezettséget sugall, mely egyben bizalmat ébreszt bennünk a következő nemzedék hűséges hite felől.

Források:

Oláh János: Judaisztika. Bookmaker, Budapest, 2005.

Zsidó Lexikon