„Azon a napon, úgymond az Örökkévaló, a seregek ura, hívjátok majd ki-ki a felebarátját szőlőtő alá és fügefa alá.”
(Zekarja 3. 10.)
A vendéglátás és a szegények támogatása mindig kiemelkedő helyet töltött be népünk életében. A Teremtés Könyve részletesen leírja, hogyan fogadta a sátra bejáratában üldögélő Ávrahám azt a három férfiút – három angyalt –, akik hirtelen megjelentek előtte, eléjük tálalva vajat, tejet és frissen elkészített marhahúst, miközben Sára lepényeket sütött tiszteletükre. A történet folytatásaként két angyal Szodomában bukkan fel, Lót háza előtt, aki otthonába invitálja, megvendégeli és később megvédi őket az ellenséges csőcseléktől. De idézhetünk a peszachi hagadából: „Aki éhes, jöjjön és egyen velünk, a nélkülöző ülje meg velünk a peszach ünnepét”, vagy felidézhetjük a posztbiblikus ünnep, a purim szép hagyományát, amely szerint ajándékot, leginkább ételt és italt küldünk barátainknak és a rászorulóknak.
Szukotkor, mivel az idő nagy részét a sátorban töltjük, ott is étkezünk (Izraelben az enyhe időjárás jóvoltából sokan ott is alszanak), ezért ott teszünk eleget a vendéglátás hagyományának. A barátokon és a szegényebb sorsúakon kívül hét jelképes vendéget, hét bibliai nagyságot hívunk meg az ünnep hét napjára. Ávrahám, Jichák, Jákov, Joszef, Mose, Aharon és Dávid.
Ők a vendégek, minden nap más és más, többnyire ebben a sorrendben. Egyik közös vonás sorsukban, hogy mind a heten vándoroltak: vagy önként vágtak neki az útnak, vagy azért, mert menekülni kényszerültek. Ávrahám Charanból Kánaánba ment, majd Egyiptomba, Jichák a filiszteusok földjére, Gerárba, Jákov Charanba, végül Egyiptomba. Oda került Joszef is, miután testvérei Dotánban eladták az ismaelitáknak. Mose viszont szülőföldjéről, Egyiptomból menekült előbb Midjánba, azután Aharonnal (és Mirjámmal) együtt a pusztai vándorlásban vezette a népet, Dávid pedig a filiszteusok földjére, Gát királyához menekült Saul haragja elől. Ez a hét ősünk közös múltjuknak betudhatóan megért minket; megértik, hogy az Örökkévaló parancsát követve miért cseréljük fel állandó, stabil lakóházunkat az ideiglenességet jelképező sátorral.
„És örülj ünnepeden, te, fiad és leányod, szolgád és szolgálód, meg a levita és a jövevény, az árva és az özvegy, kik kapuidban vannak.”
Mózes V. 16. 14.
Az idézett, szukotra vonatkozó tórai parancsolat nehezen egyeztethető össze a Kohelet – Prédikátor könyve – pesszimista, kiábrándult hangulatával, márpedig a legtöbb közösségben ezt olvassák fel szukot félünnepén. Ha kategorizálni kell, általában a bölcsességirodalomhoz sorolják, amely olyan egyetemes kérdéseket taglal, mint például az ember helye a világban. Szerzőjének Salamon királyt tudják, ezt erősítik meg a bemutatkozó sorok, amelyek Dávid fiáról, Jeruzsálem gazdag és bölcs királyáról szólnak. Főként nyelvészek vitatják el tőle a szerzőséget; ők későbbre, Ezra és Nechemja korára datálják a keletkezését, és nem is egy, hanem több ember művének tartják. Amennyiben mégis Salamon a szerző, ez lenne a harmadik könyve: az elsőt, az Énekek énekét fiatalon, a másodikat, a Példabeszédeket élete derekán és a Prédikátor könyvét élete alkonyán írta, amikor már azt vallotta, hogy „hiúságok hiúsága, minden hiúság”. Az, hogy a Prédikátor könyve, ha heves viták árán is, de egyáltalán bekerült a Bibliába, főként a befejezésének köszönhető: „…Az Istent féljed és parancsolatait őrizd meg, mert ez az egész ember. Mert minden cselekvést törvénybe fog vinni az Isten, minden rejtett dolog fölött, akár jó az, akár rossz.” (12. 13.) Ha viszont figyelembe vesszük, hogy ezt megelőzően van olyan mondata, ami kifejezetten ellentmond a Tórában leírtnak, nem csodálkozhatunk a kiváltott vitán: „…járj szíved útjaiban és szemeid látása szerint…” (11. 8.), ezzel szemben Mózes IV. 15. 39. ezt írja: „…ne járjatok szívetek után és szemeitek után…”
Szukot az öröm ünnepe, Koheletben viszont ez áll: „…az örömről: mit tesz az?” (2. 2.) Ezért nem az ünnepen, hanem a félünnepre eső szombaton olvassák fel. A párhuzam a sátor, szukoti lakhelyünk ideiglenessége és a múló, átmeneti földi élet között nyilvánvaló. Az embertől el lehet venni mindent, amit megszerzett, amit alkotott. Elveszett Salamon király legendás gazdagsága, semmivé vált hatalmas ereje, sőt, az általa épített szentélyt is elpusztították. Amit azonban senki nem tud elvenni tőle: tanításai, örökül hagyott bölcsessége és mindazt, amit másoknak adott.
