Minden kornak megvannak a sorsfordító pillanatai: a magyar történelemben ilyen például Szent István megkoronázása, a mohácsi vész, a kiegyezés, a trianoni békediktátum aláírása, vagy 1956 november 4-e. Ezek a hol katarzisszerű, hol tragikus történelmi momentumok, de legalább oly érdekes, hogy ezen eseményeket követően az adott győztes rendszer miként szilárdítja meg hatalmát. István hogyan válik országalapítóvá, a török miként rendezkedik be Magyarországon, a kiegyezés után hogyan szökken szárba a dualizmus csodája, sorolhatnánk hosszan a példákat. Az 1956-os forradalmat követő Kádár-korszak berendezkedéséről számtalan írás, cikk és memoár jelent meg, míg Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett politikai korszak kiépüléséről, a kezdeti vitákról, kilengésekről nagyon keveset tudunk.
Ezt a hiányt pótolja új kötetével Veszprémy László Bernát történész. A szerző a dolgozat hat fejezetében végigveszi a Horthy korszak önmeghatározását, a nemzeti önkép szerepét a nacionalizmus és az antiszemitizmus tükrében, az egységes kereszténység mítoszát árnyalva bemutatja a meglévő katolikus és protestáns ellentéteket. Helyet kap a könyvben a korszak társadalom és szociálpolitikája, a revízió kérdése, és a királypuccsok elemzésével a dualizmus és az azt követő időszak folytonossági elméletei is jelentősen korrigálásra kerülnek.
Caius Cornelius Tacitus (isz. 55. vagy 56. – valószínűleg 117 és 120 között) római történetíró Ab excessu divi Augusti (Augustus császár közvetlen utódainak története) című munkájában fogalmazta meg az elvi jelentőségű gondolatot, mely azóta a történelemtudomány művelőinek tételmondata: „sine ira et studio” azaz „harag és elfogultság nélkül”. Veszprémy kutatási vonulata megfelel a nemes elvárásnak, kötetében folyamatosan, kérlelhetlenül utal az események, gondolatok ellenpontjára, fonákjára a szakma szabályainak megtartásával, azaz a forrás mindvégig történő megjelölésével.
Feltárásra kerülnek oly szellemóriások antiszemita eltévelygései, mint Babits Mihályé, Móricz Zsigmondé vagy Kosztolányi Dezsőé. Természetesen ezen botlásokat nem szabad a mai ismereteink szerint megítélnünk, hiszen mindhárom költő- és írófejedelem hamar maga mögött hagyta a visszataszító eszméket. Azon felül egyikük sem élte meg a holokauszt borzalmait, azaz más volt az akkori korszellem szerint esetlegesen vállalhatatlan nézeteket vallani, mint a holokauszt után antiszemitának lenni. A népi-urbánus kultúrharcot is szemléletesen mutatja be a szerző: az Ébredő Magyarok Egyesülete „táncházmozgalmat” szervezett az „erkölcsrontó angol és francia táncok”-kal szemben, míg a pesti éjszakában a „jazz-bandek”-ért rajongott a szórakozni vágyó közönség, sőt mi több, feljegyezték, hogy a fejér megyei kisfalvakban is a one-step és boston táncok dívnak. Vlagyimir Iljics Leninhez köthető a kinyilatkoztatás: „Minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film.” Nyilván nem az orosz forradalom vezéralakjának a sugallatára, a Teleki-kormány a moziengedélyeket elvette a zsidóktól és a rendszernek megfelelő emberek részére juttatták azokat. Ennek társadalmi hátterébe is betekintést enged a szerző, Veszprémy László Bernát. A kötet nem kerüli meg az atrocitások kérdéskörét sem, nem is tehetné, hiszen a fehérterror még az eseményeket követően majd 70 évvel is politikai kártyaként funkcionált: Grósz Károly MSZMP pártfőtitkár 1988 novemberi beszédében a többpártrendszer – szerinte túl gyors – bevezetése esetére megjegyezte: „az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni”. Kicsivel több mint száz esztendő után igencsak megérdemli a magyar társadalom, hogy őszintén, tényszerűen és indulatok nélkül beszéljünk az elveszített első világháborúról, az azt követő forradalomról, a tanácsköztársaságról, Trianonról vagy a Horthy-rendszer kiépüléséről.
Ehhez nyújt kiváló segítséget Veszprémy kellő alapossággal, de gördülékeny, olvasmányos stílusban megírt könyve, melyhez jelentős irodalomjegyzék párosul, aki esetleg kedvet kapna a további elmélyedéshez.
Jó olvasást kívánok Mindenkinek!
(Jaffa Kiadó, 2021.)