A negyedik, avagy jom kippuri háborút 1973 októberében vívták meg egymással Izrael és a vele ellenséges Egyiptom és Szíria. A modern Izrael Állam 1948-as létrejötte óta élet-halál harcot vívott, illetve vív. Az 1967-es úgynevezett hatnapos háború utáni kialakult helyzettel sem a vesztes Egyiptom, sem pedig a szintén vesztes Szíria nem értett egyet. Előbbi a Sinai félszigetről, utóbbi a Golan fennsíkról nem akart lemondani. Ugyanakkor az is világos volt számukra, hogy egy újabb, nyílt háború felvállalása komoly kockázatot jelent.

Az 1970-ben Egyiptom élére került Anvar Szadat új, másfajta stratégiát dolgozott ki. Nem egy nagy, hagyományos háborúban gondolkozott, hanem abban, hogy felőrlik az izraelieket. Így folyamatosan támadták, provokálták a sinai félszigeten állomásozó izraeli erőket. E mellett – Szíriával egyetemben – nagy mennyiségű szovjet fegyverzetet vásároltak 1972-ben. Szadat és Hafez Asszad szír elnök nyíltan támogatta a palesztin mozgalmakat, akik Dél-Libanonból támadták az izraeli polgári lakosságot. A Fekete Szeptember a müncheni olimpián megtámadta, foglyul ejtette, végül megölte az izraeli olimpia csapat 11 sportolóját, de ugyanide sorolhatóak az ekkor „divatba jött” repülőgép eltérítések és az így kivitelezett zsarolás is. Az amúgy is érezhetően feszült helyzet 1973 októberére még élesebbé vált, elkezdődtek a mozgósítások és a csapatösszevonások. Október 4-én a szovjet tanácsadók elhagyták Egyiptomot, míg másnap soha nem látott mennyiségű szovjet gyártmányú felszerelés érkezett az egyiptomi kikötőkbe. Az izraeli hírszerzés természetesen sok mindent érzékelt az egyiptomi és szíriai hadseregek mozgolódásából, de nem voltak egyértelműek számukra az információk. S bár az izraeli kormány szinte folyamatosan ülésezett, de különböző okokból kifolyólag ekkor elvetették a megelőző légicsapás mérését. Miközben Izrael Jom Kipurra készült  – sok katona hazament szabadságra, az állami szolgáltatások is minimálisra csökkentek – addig Egyiptom és Szíria lényegében felkészültek a következő hagyományos háborúra.

1973. október 6-án – Jom Kippur napján – délután 2 órakor az egyiptomi hadsereg támadásba lendült: hetvenezer katonával és mintegy ezer tankkal, nemkülönben a szír hadsereg is: harmincezer emberrel és ezer tankkal. Az izraeli erők komoly veszteségeket szenvedtek, s bár a Sínai félszigeten ellentámadást indított egy izraeli páncélos dandár, de azt az egyiptomiak könnyedén visszaverték az új szovjet fegyverekkel. A Szuezi csatorna mentén felépített izraeli védelmi állásokat az egyiptomi csapatok – német tanácsadók ötleteit alkalmazva – egy nap alatt felszámolták, a Budapest erőd kivételével. Igen, jól látják, nem elírás, a megerősített állás neve Budapest volt. Az izraeli hadseregben szokás, hogy ahol a fegyveres erőknek megerősített állásai vannak, ott a legkritikusabb ponton lévőket Budapest erődnek nevezik el, mégpedig az 1956-os forradalom tiszteletére. Ez egyébként így volt már Dél-Libanonban is.

Október 7-én az izraeli légierő próbálta tehermentesíteni a szárazföldi csapatokra nehezedő nyomást – de korábban soha nem látott, 60%-os veszteséget szenvedett el, ugyanis az izraeli légierő nem volt felkészülve a modern szovjet légelhárító rakétákra. Az első napok elkeseredett harcaiban az izraeli haderő ugyan nem omlott össze, de komoly veszteségeket szenvedett és újra kellett gondolni a stratégiát. Ugyanakkor az egyiptomi és a szír hadsereg nem tudta kihasználni a izraeli hibákat, illetve nem mertek a saját rakétáik védelmet nyújtó hatósugarából kimozdulni.

Az első napok harcai után egyik fél sem volt, lehetett elégedett. Ugyanakkor az egyiptomi – szír szövetség mögött álló Szovjetunió sem volt elégedett a hadi helyzettel, de immár az USA is aggódni kezdett legfőbb közel-keleti szövetségeséért, Izraelért. Így a két nagyhatalom nagy mennyiségű hadianyaggal, utánpótlással és hírszerzési információk átadásával segítette a maga közel-keleti szövetségesét. A háborúban a fordulópont október 16-án következett be. Ezen a napon a szír hadsereg indított újabb támadást jordán harckocsizók támogatásával. A támadás sikertelenségéhez hozzájárult az is, hogy a képzetlen szír pilóták saját csapataikat kezdték el lőni… A kialakult káoszban a szír katonai vezetés felfüggesztette a művelet folytatását. A következő napokban – bár Irakból érkezett erősítés – az izraeliek kezébe került át a kezdeményezés.

Ugyan ezen a napon az egyiptomi fronton Ariel Sharon indított ellentámadást. Az akció olyan sikeres volt, hogy az izraeli csapatok nemcsak elérték a szuezi csatornát, hanem Sharon parancsára át is keltek rajta. Az immár egyiptomi területen előrenyomuló izraeli csapatok Kairót fenyegették. Október 22-re egyértelművé vált a hadihelyzet, s immár a fegyverszünet megkötése és annak betartása lehetett csak Egyiptom és Szíria célja. A fegyverek október 25-én hallgattak el. A fegyverszünetben ugyan minden résztvevő vállalta, hogy béketárgyalásokat fog folytatni, de ezt végül csak Egyiptom tette meg.

Ki nyerte meg a háborút?

Tény, hogy katonailag Izrael, hosszabb távon nézve azonban a kérdés összetettebb. Izraelben nem tekintik győztes háborúnak a Jom Kippurit, nem emlékeznek meg róla. A háború az izraeli belpolitikát is felforgatta, az un. Agranat-bizottság feladata volt kivizsgálni, hogy pontosan milyen okok és kik (rossz) döntései vezettek összeomlás közeli állapothoz október elején. Ugyan sem Golda Meirt, sem pedig Moshe Dayant nem nevezte meg felelősként a bizottság, de 1974. április 11-én Meir kabinetje – benne Moshe Dayannal – benyújtotta lemondását.

 

Felhasznált irodalom:

• Ian V. Hogg: Az Izraeli hadigépezet, Kaposvár, Holló és Társa Kiadó, 1999.
• Rabinovich, Abraham: The Yom Kippur War: The Epic Encounter That Transformed the Middle East. Revised and Updated Edition. New York: Schocken Books, 2017.
• Rodman, David. Israel in the 1973 Yom Kippur War: Diplomacy, Battle and Lessons, Sussex Academic Press, 2016.