Vannak bűnök, amiket még egy rendszerváltás se képes eltörölni.

Sok, a Holokauszttal foglalkozó filmmel kapcsolatban veszem észre, hogy ritkán ejtenek szót azokról a kisebbségekről, akik a hatmillió zsidó mellett odavesztek a történelem legnagyobb népirtása során. Lengyelek, cigányok, homoszexuálisok…csak hogy néhányat mondjak. Arról meg pláne nem, amikor azok a bizony ária nácik a saját fajtájukat irtották ki, hogy még tisztább legyen a dicső német vér – gondolták legalábbis ekkoriban. Egy kisebb pszichés zavarral, nagyobb szájjal vagy modernebb gondolkodással – német származás ide vagy oda – bizony ugyanabba a gázkamrába vezetett az útjuk a Soa alatt, mint a júdaista hívőké. A huszadik századi Taigetosznak és annak utóéletének állít emléket a Mű szerző nélkül című film, amely egy újabb, sokkoló szeletét mutatja be a náci Németország működésének.

A történet jó érzékkel vezet minket félre, ugyanis akit a film elején a főszereplőnek gondolunk, nem az lesz az, viszont a következő nettó három óra történéseinek mozgatórugója annál inkább. A nácik Carl Seeband professzort kérik fel arra Drezdában, hogy tisztítsa meg a német vért, vagyis sterilizálja azokat a furcsa vagy mentális betegséggel küzdő honfitársait, akik bármilyen galibát okozhatnak a rendszernek. Így kerül kapcsolatba egy skizofrén művésszel, Elisabeth-el, aki valamiért megfogja a náci orvost, azonban az elveiből és a rendszerhez való hűségből nem enged.

Évekkel később, a világháború után Seeband professzor lánya egy művészeti iskolába jár, ahol beleszeret egy Kurt nevű feltörekvő művészbe, akinek történetesen Elisabeth volt a nagynénje… Az évtizedeken átívelő sztori nem csak a két fiatal szerelmének a történetét, az ifjú művész kiteljesedését, de a náciságát erősen titkoló apa makacs, sőt kegyetlen gőgjét is bemutatja, ahol se Istent se embert nem ismer, még akkor se, ha a legszeretettebb kincsének okoz ezzel végzetes károkat.

Florian Henckel von Donnersmarck a háború utáni Németország szakértője lett az Oscar-díjas Mások élete című filmmel. A NDK végnapjai helyett azonban a fókusz most sokkal inkább az alakuló NSZK és NDK-ra és a saját országukban rejtőzködő nácikra fókuszál. Izgalmas húzás volt a germán színjátszás egyik legizgalmasabb és sokak által legjobb képűbb színészére, nevezetesen Sebastian Kochra bízni a professzor szerepét. Míg a Mások életében ő volt a kisember, a művész, aki nem érti mi zajlik körülötte,  csak túlélni akart egy olyan rendszerben, amit nem értett, addig itt egy kegyetlen, könyörületet és megbánást hírből sem ismerő pszichopata, aki bárkin átgázol azért, hogy ne derüljenek ki a bűnei. A művészet azonban kegyetlen fegyver, amivel még egy rafinált orvos se tud mit kezdeni, főleg ha nem volt elég alapos a munkája során.

A filmet a jelenleg 89 éves képzőművész, Gerhard Richter élete inspirálta, akinek testvéreit és skizofrén nővérét is megölték a világháborúban. Richter a hatvanas évek elején az NDK-ból átszökött az NSZK-ba és korának legismertebb kortárs művésze lett a fotografikus festményeivel, melyekkel többek között azoknak a névtelen, gázkamrába zárt németeknek is emléket állított, akik a nővéréhez hasonlóan “gyógykezelésen” vettek részt.

A film minimálisan érinti a zsidóságot, viszont annál inkább beszél arról, mit éltek meg azok a kisemberek, a furák és szeretteik, akiktől ez a diktatúra ugyanúgy elvette azokat, akiket a világon a legjobban szerettek.