Egyszer volt, hol nem volt, valahol a közeli keleten, Ur Kászdim városában, született egy kisfiú, akit a szülei Ávrámnak neveztek el. Különösen okos gyerek volt, hamar beszélt, számolt és írni is gyorsan megtanult. Teráh, az apukája nem is lehetett volna büszkébb a fiára. Cseperedett, növekedett és minden érdekelte: az emberek, a könyvek, a mesék, a számok, az állatok, a rétek és a sivatag is, ami egészen közel volt a város széléhez. Éjjelente hallotta a sakálok üvöltését, a tevék horkantását és a vad kutyák ugatását. Ilyenkor fordult egyet az ágyában és csak annyit mondott halkan: “Nektek is jó éjszakát!”.

Sokszor álmodott távoli tájakról és ilyenkor megfogadta, amint lehetősége lesz rá, utazni fog. Egyik reggel Teráh így szólt a fiához: “Ávrám, el kell mennem a városból, kérlek segíts be az üzletbe! Már egyedül hagyhatlak, nem aggódom, jól számolsz, az emberek ismernek és szeretnek, minden rendben lesz. Ebédre vissza is érek.” Ávrám bólintott, szeretett segíteni és örült, hogy az apja feladatot bízott rá. Teráh a boltjában olyan szobrokat árult, melyeket ő készített. Fából, kőből, agyagból, faragta, véste, fabrikálta a kicsi, nagy, óriási figurákat, amiket a város lakói rendre meg is vettek. Ávrám ugyan egy kicsit sem szerette őket, félt tőlük, nem tetszettek neki, nem is igazán értette, hogy az embereknek mi szükségük van rájuk. Némelyiknek nagy gülü szeme volt és három karja, némelyiknek apró feje, lapát fogakkal, némelyiknek hegyes fülei és alacsony homloka, némelyiknek széles állkapcsa és hordó hasa volt. A hordóhasú állt az üzlet kirakatában. Gondolta, végre  megkérdezi az apját, hogy mire is kellenek az embereknek ezek a szobrok. Így is tett, Teráh pedig türelmesen elmagyarázta: “Ezek, Ávrám, bálványok, az emberek hiszik, hogy segítenek nekik a bajban, jó lesz a termés, esni fog az eső, sok pénzt fognak keresni, ehhez elég, ha vesznek egyet és kiteszik a házukban.” Ávrám elgondolkodott. Odáig rendben, gondolta, hogy az embereknek szükségük valamire, amiben hihetnek, de miért pont ezekre a szobrokra, amiket apukám farag hátul a műhelyben? Én is szoktam imádkozni, de nem egy tárgyhoz, hanem egy láthatatlan, megfoghatatlan hatalomhoz, ami mindenhol jelen van.  Sebaj, gondolta, nekem annyi a dolgom, hogy vigyázzak a boltra, a többit meg majd meglátom.

Teráh útra is kelt kedvenc tevéjével, elköszönt és elindult az úton, a szomszéd város felé. Ávrám üldögélt a boltban, nézte a figurákat, remélte, hátha megkedveli őket délig, de pont az ellenkezője történt. Ahogy nézte őket egyre biztosabb volt benne, hogy az embereknek a világon semmi szüksége nincs a házaikban bálványokra. Éppen elmerült a gondolataiban, amikor megszólalt a csengő az ajtó felett és  belépett egy vevő. “Jó napot kívánok, uram!” szólt Ávrám udvariasan, “Miben segíthetek?” Az ember felvonta  a szemöldökét, elcsodálkozott a csengő hangon és a apró eladón. “Neked is jó napot! Szükségem lenne egy bálványra, egy erős, nagy bálványra, amihez imádkozhatok!” Ávrám elgondolkodott, majd kisvártatva megszólalt: “Hány évesnek tetszik lenni?” A vevő csodálkozva válaszolt: ”Ha jól tudom, most múltam ötven, vagy ötvenegy. Miért érdekel ez téged?” Ávrám tisztelettudóan válaszolt: “Azért kérdezem, mert ezek a szobrok a múlt héten készültek és kíváncsi vagyok, hogy egy ötven éves ember hogyan imádkozhat valamihez, ami legfeljebb egy hetes!” A vásárló homloka összeszaladt, az arca elvörösödött, majd szó és hang nélkül kiment a boltból. Ávrám visszaült a kis székére, éppen elmerült a gondolataiban, amikor újra megszólalt a csengettyű és belépett egy asszony, egy kosár ennivalóval. Alma, szőlő, olajbogyó, kenyér, sajt, lekvár, ami szem szájnak ingere, mindenféle finomság volt a kosárban. Mielőtt Ávrám kérdezhetett volna bármit, az asszony letette a kosarat a legnagyobb bálvány elé, megterített és elrendezte a finomságokat a kőszobor lábához. “Ez nem a tied, eszedbe se jusson enni belőle!” szólt, majd, mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordult és kiment. A csengő jó sokáig csilingelt, úgy bevágta az ajtót maga mögött. Ávrám szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől. “Mi lelte az embereket? Kőszobroknak imádkoznak, áldoznak és elhiszik, hogy ez majd segít nekik? Na ebből nekem most lett elegem!”, mormolta félhangosan, majd egy doronggal széttörte az összes szobrot, kivéve a nagyot, amelyik előtt ott sorakozott  a rengeteg étel. Teráh megérkezett, látta a pusztítást és majdnem elájult meglepetésében. A fiához fordult: “Ávrám, gyerekem, jól vagy? Mi történt itt?” Ávrám az apjára nézett, kihúzta magát, majd válaszolt: “Az történt, hogy a bálványok összevesztek az ételen, verekedni kezdtek és a nagy győzött, nézd az ő kezében van a dorong!” “Ugyan már fiam, ezek a bálványok csak kövek, meg fadarabok, nem tudnak a világon semmit!” Ávrám elmosolyodott és megölelte az apját: “Apa, hallod a füleddel, hogy mit mond a szád? Én is pont ezt mondom, ezek a bálványok semmire nem jók!”

A kis Ávrám felcseperedett, utazott is jó sokat, új nevet is kapott az Örökkévalótól, ő lett Ábrahám, az ősapa.

 

/forrás: Midrash Rabbah/