Átlagos, néha álmosnak tűnő vidéki kisváros a 80-as évek elején. Rendezett utcák, takaros házak, kornak megfelelő modern emeletes házak, négysávos út a főutcán, két szélén robosztus épületek. A város közepén laktanya, pár száz méterrel távolabb tőle a Bíróság, a mozi, a Tanácsháza és persze a Pártház. Két oldalról övezve a négysávos utat. Szigorúságot, fegyelmezettséget, tekintélyt és ideológiát árasztva magából. Alázatot és hűséget, időnként pedig a hűséget bizonyítandó titkos jelentéseket elvárva az előtte elhaladóktól.

A holocaust után ide, ebbe az akkor még nagyközségbe tért haza nagymamám és a testvére. A régi házba, melyhez annyi csodás emlék kötötte őket! Szinte csak a falak álltak, egyetlen ablak maradt épen, melyen nem benézni, inkább átlátni lehetett. Ki tudja, mennyi idő alatt hordtak szét mindent? Nénikém gépihímző és varrónő volt. Gyönyörűen dolgozott! A damaszt terítőkbe, ágyneműkbe, szalvétákba, szinte mindenbe géppel belehímezte a monogramjukat. Családjukból szinte mindenki Ott maradt. Ők ketten jöttek vissza. Ők nem át, hanem benéztek az egyetlen ablakon. Látták a sábeszokat, az ünnepeket, családjukat, a zsidóságukat, az Azelőtti életüket. Hogy mi történt velük Ott, arról soha, sehol, senkinek nem beszéltek. Amikor híre ment, hogy visszajöttek, sok mindenüket visszahoztak azok az emberek, akik remélték és hitték, hogy még találkoznak! A damasztok azonban csak nem kerültek vissza. Számunkra soha nem derült ki, ki súgta meg nagyanyámnak, nincsenek is azok olyan messze! Menjen csak át szembe, a szomszédhoz! Nagyapám ebbe a házba kéredzkedett be egy éjszakára. Egy életre maradt. Ő is szinte mindenkijét elveszítette. Ott. Feleségét, kisfiát, Jánoskát, aki épp csak elmúlt négy éves. Egyetlen fénykép maradt kettejük után. Ma már sajnos én őrzöm a damasztokat és a fényképet is. Nagyszüleim házasságkötése után egy évvel megszülettek a gyermekeik, egy ikerpár, egy fiú és egy lány. Újra volt értelme az életnek! De a félelem, a rettegés, a gyerekek féltése, hogy nehogy velük is megtörténjen, soha nem szűnt meg létezni számukra! A nulláról kezdtek újra mindent! Kölcsön varrógéppel és kölcsönpénzből. Nagyapám szódagyárat alapított, nagynéném kézimunkaüzletet nyitott. A gyerekeket nem nevelték vallásosnak, nagybátyámnak bár micvója és édesanyámnak bátmicvája azonban volt, de semmi több. Nem volt fontos, hogy zsidó legyen a gyermekük párja. Nem vittek kóser konyhát, disznókat tartottak, vágták és feldolgozták őket. Próbáltak minél jobban asszimilálódni, bár azzal a névvel, hogy Mandelbaum, lássuk be kicsit nehezen ment. Két ünnepet azonban megtartottak. Akkor még nem tudtam miről szólnak. Valamikor ősszel böjtöt emlegettek, és akkor húslevest, zellermártást és mákkal megszórt kalácsot ettünk, amire nagyapám után mondtunk áldást. A kalácsot mindig a boltban vettük, aznap reggel felhívtak bennünket, „Megjött a bárchesz!” Hogy a kenyérgyárban honnan tudták mikor kell bárcheszt sütni, nem tudjuk. De bárki is „súgott” áldás legyen rajta! De mikor narancs vagy banán érkezett, akkor is jött a telefon, hogy „megjött a bárchesz!”, de most hátulról jöjjenek! Így tudtuk, hogy narancs és banánízű lesz a kalács! Tavasszal pedig mentünk a pászkáért. Nekem nem a maceszgombóc jut eszembe pészáchról, hanem a tejeskávéba tört macesz, amit úgy neveztünk, hogy laskáskávé! Az, hogy soha, sehol, senkinek nem beszéltek arról, hogy mi történt velük egyetlenegy helyen veszítette érvényét. A holocaust megemlékezéseken. Ide minden évben elmentünk, bár engem és a testvéremet, amíg a megemlékezés tartott, cukrászdába vitt édesapánk, olyan kicsik voltunk még. Óvodába jártam már. Óvodába járhattam már.

Mikor a megfelelő kort elértem, szüleim beírattak a körzeti óvodába. Én pedig minden reggel alig vártam már, hogy induljunk! Aztán egy nap nem mentem. Nem mehettem. Nem értettem, sírtam, megígértem, nagyon jó kislány leszek! Napok, hetek teltek el mire egy reggel újra óvodába indulhattam anyuval. Akkor még nem tudtam mi történt, erre évekkel később kaptam választ. Május elseje volt, felvonulás a négysávos úton, mi pedig a kisdobos nyakkendőkkel integettünk az akkor már városi vezetőknek, mikor a tribün elé értünk. A felvonulás után arról panaszkodtam otthon, hogy a szomszéd nénink is fent állt a tribünön és hiába integettem neki észre sem vett. Ekkor mesélte el apukám, hogy ő volt az, aki nem engedte, hogy óvodába járjak. Mert szerinte „félzsidó gyerek ne járjon óvodába!”, és mivel a Pártbizottságon töltött be magas funkciót, a szava szent volt. Az óvoda vezetője viszont, nagyon szerette a családomat és segíteni akart, ő tanácsolta, hogy édesapám induljon el pártvonalon, hátha az segít. Így lett apukám munkásőr, és én így járhattam újra óvodába. A nagyszüleim, nénikém, a szüleim köztiszteletnek örvendtek a városban. Nagypapámat urazták, nagymamámat nagyságos asszonynak szólították. Nénikém és édesanyám az üzletben dolgoztak, édesapám a vendéglátásban dolgozott. De arról, ami történt, arról soha, sehol, senkinek nem beszéltek. Ezt magukkal vitték. Korán mentek el, túl korán. Amikor a házat eladtuk, ki kellett ürítenünk mindent. A leghátsó helyiségben, amit kamrának használtak, az ajtó mögött, a legsötétebb zugban találtuk meg az összes imakönyvet, máchzorokat, Eszter tekercset, IMIT Bibliát. Akkor egy pillanat alatt derült ki sok minden számunkra! Miért gyulladt meg az asztal teteje sok évvel ezelőtt ősszel? Mert lélekgyertyákat gyújtott nagyanyám. Miért volt a két gyertyatartó mindig viaszos, amit vasárnap nagyapám tisztítgatott? Mert szombatra azokban gyújtott gyertyát nagymamám. Soha, sehol, senkinek nem beszéltek arról, hogy amikor lehúzták a redőnyöket, akkor élték a vallásos zsidók életét. 1989. október 23-a nekem azt jelentette, ennek a korszaknak örökre vége lett!

Nincs több feljelentés, lehúzott redőny, besúgás, titkos akta! Nekem zsidó a férjem, az egyetlen zsidó házaspár vagyunk egy vidéki kisvárosban. Nekünk is vannak gyermekeink. Egy fiú és egy lány. Fontos számunkra és számukra is a zsidóság és a zsidóságunk, melyről bármikor, bárhol, bárkinek beszélünk! 1989. október 23 óta bármikor, bárhol, bárkinek! Szabadon és félelem nélkül!