A padlás néha kincseket rejt. Egy porosodó naplót találtunk a lomok között, amit egy ismeretlen orvos írt.
A neve: D.
Mikor felébredtem a lakótársam már nem volt itthon. Úgy dél körül járhatott az idő. A rádió azt harsogta, hogy betiltották a délutánra meghirdetett felvonulást. Gerő pedig este beszédet mond. A konzerv ebéd, ma valahogy nehezebben akart elfogyni.
Az egyetem udvarain több tízezer diák. El sem fértek a két udvaron. A tanárok az ünneplő öltönyükre tűzött kokárdával jelezték, hogy az ifjúság oldalán állnak. A győzelem biztos tudata lett rajtunk úrrá, mikor bejelentették, hogy az előzetes bejelentéssel szemben mégis engedélyezik a felvonulást.
Aztán futár jött, hogy mégsem.
Kicsit később az emelvényről egy Fekete nevű cingár hivatalnok a Belügyminisztériumból bejelentette, hogy mégis engedélyezik a tüntetést. Azt mondta, hogy ő a miniszter helyettese. Azt nem mondta, hogy melyik miniszteré, de fontos ember látszatát szerette volna kelteni. ezzel szemben, csak mulatságos volt, ahogy ott állt a tömegben berezelve a drága öltönyében. Az utcákon ünneplőruhás és frissen mosott munkaruhás emberek várták, hogy elinduljon a menet. Ismerős arcokat kerestem a tömegben. Meglepetten láttam, hogy mennyi idős ember sétálgatott mosolyogva a fiatalok között. Egy ismerős lány megragadta a kezem és odavitt a barátainkhoz. Azok csillogó szemmel üdvözöltek. A gomblyukamba kaptam egy nemzeti színű szalagot.
Délután két óra volt.
Nem tudtuk pontosan hová, de együtt voltunk és elindultunk.
Az ablakokban az emberek integettek és zászlót lengettek. A tömeg csendesen vonult. Senki nem kiabált. Ekkor láttam meg az első olyan zászlót, amiből kivágták a Rákosi címert. Motoros rendőrök kísérték a menetet, ami egyre csak dagadt. Hátranézve már nem láttam a végét. Egy teherautó állt a vonulók élére. Rajta hangszórók, de az is csak hallgatott. A lakótársam nem tudta leplezni megdöbbenését. Ennyi emberre senki sem számított. Ráadásul még Pestről is jönnek a többi egyetemről. Az eufória leírhatatlan és mégis családias. Végre nem lehorgasztott fejjel mentünk az utcán, mert mertünk egymás szemébe nézni. Nem szólunk, mégis egy nyelvet beszélünk. Gesztusok. Az a leírhatatlan összekacsintás, ami kimondatlanul is azt harsogta, hogy van remény a változásra.
A Bem szobor sosem látott ekkora népet. A téren lévő laktanya ablakaiban fürtökben lógtak a fiatal katonák. Egyesek még a tető cserepeit is kiszedték, hogy a lyukon kidugva a fejüket nézhessék ezeket a történelmi pillanatokat. Még a kéményen is állnak. A hangos teherautóra az írószövetség elnöke lépett. Felolvasta a hét pontjukat, amit a tömeg egyenként tapsolt meg. Mellettem egy idősebb férfi méltatlankodva jegyezte meg, hogy ezt miért nem három évvel ezelőtt mondta. Valaki bekiabálta, hogy „Kevés! Többet kérünk!` Egy ősz néni hangosan kiabál, hogy „Ki az oroszokkal!”
Ekkor valaki kiadta a jelszót, hogy nemzeti lobogót a laktanyára. Akkor vettem észre, hogy még a minisztérium ablakaiban is megjelentek a trikolorok. A tömeg énekelt. Egy idős bácsi könnyeit törölgetve állt a tömegben. Tizenéves kölykök az akácfa ágain állva kiabálták a jelszavakat. Valaki egy Kossuth címert tett le a szobor tövébe. Egy fiatal fiú lyukas zászlót dugott Bem apó kardja mellé. Előkerült egy lengyel nemzeti jelkép is. A tömeg éljenzett minden ilyen történést. A laktanya ablakaiban is megjelentek a piros fehér zöld lobogók. Elöntött szívemet a nemzeti összetartozás érzése.
Sokat hallottam róla, de sosem éreztem, hogy ennyi ember egy lélek lehet.
Ekkor a tömeg a szobor talapzatára hívta Bessenyeit, a színészt, aki elszavalta a Szózatot. Közben folyamatosan érkeztek közénk a pestiek is. Minden csoport hatalmas tapsot és éljenzést kapott. Mindenféle nép volt ott a szobornál. Kokárdával a mellükön. Szabad akaratukból. Nemzeti egységbe olvadva a jól öltözött polgár a munkásruhás melóssal. Az értelmiségiek a parasztokkal. Az idősek a fiatalokkal. A fővárosiak a kisvárosiakkal.
Magyarok voltunk. Kart karba öltve.
Végre.
Ilyen egység száz évente csak egyszer adatik a magyar népnek! A tüntetők énekelve indultak el az országház felé. A Margit hídon megálltak a villamosok. A tömeg pedig egyre több és célratörőbb jelszavakat talált. A megállíthatatlan emberáradat elfoglalta az utat. Vidáman énekelve és zászlókat lengetve. Remény égett a szemükben. Teherautókról röplapokat szórtak. A város megállt, hogy utat engedjen a mindent elsöprő népakaratnak.
Már majdnem besötétedett mire a Kossuth térre értünk. A hangszórós teherautó valahol eltévedhetett, mert már nem volt a közelben. Így is felharsant a Ruszkik haza! A tömeg egyre nagyobb lett. A sötétség is. A köztéri lámpák haloványan pislákoltak. Csak a kupola tetején éktelenkedő hatalmas csillag pompázott fényárban. Vörös fénye most sokkal zavaróbbnak hatott, mint bármikor. A tömeg hangosan követelte, hogy kapcsolják ki. Mikor ez megtörtént, hatalmas ováció fogadta. Barátaimat kérdeztem, hogy mire várunk. Azt felelték Nagy Imrére. Mi van, ha nem jön? Egy fiatal srác megkérdezte, hogy elmegyek-e vele a rádióhoz. Ott legalább történik valami. Elköszöntünk és az egyik induló teherautóra pattantunk.
A rádiónál az egyetemisták vezetői már délután be akarták olvasni a tizenhat pontot. Ezért kérték az ÁVH-sokat, hogy a helyzetre való tekintettel engedjék be őket. Ők válaszul, könnygázzal és tűzoltó-fecskendőkkel próbálták megakadályozni, hogy az épület közelébe jussanak, de eredménytelenül. A tömeg egyre nagyobb lett. Egy idő után elfogytak a puffancsaik. A tárgyalások órák alatt odáig jutottak, hogy egy közvetítő kocsit a tüntetők rendelkezésére bocsájtottak és abban olvashatták fel a követeléseiket az egyetemista küldöttek. Csakhogy, ez nem került sem rögzítésre, sem adásba. Mikor erre rájöttek a becsapott tüntetők a stúdiókocsival törték be a rádió kapuját. Ekkor engedve a túlerőnek fogadták a diákok tárgyaló küldöttségét, de az épületben letartóztatták őket. Várakozás. Egy mentőautó állt meg a bejáratnál. A gépkocsivezető zavartan figyelte mit csinálok, mikor intettem, hogy guruljon közelebb úgy tett mintha észre sem vett volna. A betört kapu felé kezdett tolatni. A mellettem állók egyike megkérdezte, hogy ismerem-e őket. Én csak azt mondtam, hogy nem értem mi történik. Megsérültek volna a küldöttek? Ekkor a fiatalok kirángatták a mentőautó vezetőjét és kinyitották a betegteret. Ott fegyvereket és lőszert találtak, amit szétosztottak egymás között.
Egy mentőautó száguldott a Rákóczi úton. A Rókusban feltöltöttük az autót kötszerrel. Köpeny húztam és magamhoz vettem az orvosi táskám. A nővérek és az ügyeletes kollégák kérdő aggódással néztek rám. Mindenki a kinti történésekre volt kíváncsi, de nem volt időm mesélni.
Rohantam az autóhoz és elindultunk a Városliget felé.
A Sztálin-szobor nyakában ekkor már kötelek lógtak. Ezeket egy teherautóhoz erősítették és annak erejével akarták térdre kényszeríteni a monstrumot, de a macskakövön kiforgott a kerék. Ezt látva emberek ugrottak az autóra, hogy az súlyosabb legyen. Ekkor a kötelek szakadtak el. A tanácstalan munkások közül valaki azt javasolta, hogy hegesztőpisztollyal vágjanak rést a szoborba és úgy próbálkozzanak.
Egy földszinti lakó kitette a rádióját az ablakba, hogy halljuk Gerő este nyolcra beharangozott beszédét. A recsegő dobozból áradt a felsőbbrendűség és a pökhendiség. Burkoltan ugyan, de a fenébe küldte a változásokért tüntetőket. Mellettem az emberek zúgolódni kezdtek. Voltak, akik azt javasolták, hogy menjünk vissza a rádióhoz.
De én a Kossuth térre indultam.
Mikor az Országházhoz értem, Nagy Imre már az erkélyről beszélt.
– Barátaim! Csendet kérek! – A tömeg fütyülve és kiabálva elégedetlenkedett. Csend? Most? Most kiabálni és fütyülni kell!
– Ismételten csendet kérek! Szeretném megkérdezni, hogy ez a füttykoncert kinek szól?
– Gerőnek! – kiáltotta vissza a tömeg. Ekkor Nagy Imre kis szünetet tartott, majd halkabban folytatta, ezzel is diplomatikusan jelezve, hogy megérti a felháborodást.
– Bízzunk, barátaim! Töltsön el benneteket az a hit és bizalom a jövőben, amely engem is eltölt. Erre kérlek benneteket és a hidegvér, a józanság, a nyugalom megőrzésére, amelyre ma mindennél nagyobb szükségünk van. Búcsúzom ezzel tőletek! – mondta integetve a tapsoló tömegnek, akik nem akarták abbahagyni az ünneplést. – Menjünk szépen haza!
Ekkor a tér közepéről indulva emberről emberre. Magyarról magyarra. Egyre hangosabban zúgott a nemzeti Himnusz. Ereje betöltötte a teret. A közel kétszázezres tömeg az utolsó sorokat már egy emberként énekelte az októberi éjszakába.
– Éljen a magyar ifjúság! Viszontlátásra!– mondta Nagy Imre és integetve bement az ország házába.
– A rádióhoz! – Adták ki a jelszót.
Ekkor lekapcsolták a téren a villanyt.
Visszamentem a szoborhoz. Kíváncsi voltam ledőlt-e már a bronzmonstrum. Mialatt Nagy Imre beszélt a szobor lábát csizma magasságban elszelték a fényesen dolgozó szerszámok. A kötelek és a teherautó ismét nekirugaszkodott. Az emberek lélegzetvisszafojtva figyeltek. A nyolc méteres bronz alak nehezen megadva magát reccsent meg és arccal lefelé, kongva zuhant a magyar fiatalok lába elé.
– Táncolj Juszuf!
Fél tíz volt.
Mikor visszaértünk a Bródy Sándor utcába a rádió védői épp a levegőbe lőve zavarták ki a kapun beáramló tüntetőket az épületből. Majd sorfalat alakítva szuronyokkal szorították őket a kiskörút felé. Lassan, de biztosan a múzeum kerítéséhez értek ahol két magyar tank és közel ötven katona jött a tüntetők mögül a sorfal felé. Erősítésben reménykedve utat nyitottak nekik az ÁVH egyenruhásai, de a tüntetők a tankok védelmében visszaszivárogtak a rádió főbejárata felé. A katonák a sötétben figyelmeztető lövéseket adtak le, amit az ablakokban megbújó védők ellenséges tűznek véltek és válaszul a tömegbe lőttek. Hárman maradtak a földön. A katonatiszt azonnal belehalt a sérülésébe. Ezt látva az általa vezetett katonák egy emberként álltak át a tüntetőkhöz. Letépték a sapkájukról a vörös csillagot és akadt, aki a fegyverét is átadta. Egy medikus lánnyal közösen igyekeztünk ellátni a sérülteket. Tépéseket csináltunk az ingükből és azzal próbáltuk csillapítani a vérzésüket.
Ekkor érkezett meg egy fiatal honvédezredes, aki átvette a parancsnokságot az ÁVÓ-tól. Utasításba adta, hogy mostantól ne lőjenek a tömegre és elengedte a letartóztatott küldötteket is. Egy tank tolatott a főbejárathoz, hogy a vasmonstum, átmeneti kapu legyen. Betettük a sérülteket az autóba és újdonsült sofőrömmel bevittük őket a Vas utcai kórházba.
A betegátadás után leültem a teakonyhában és ittam végre egy feketét.
A lelkemben a tömeg jó szándéka. Az orromban a könnygáz szúrós szaga. Fülemben a bronz kongása és Nagy Imre tájszólásos mondatai.
A kezem még mindig véres volt.
Csak ekkor kezdett felsejleni a tudatomban, mi is történt ezen az október végi napon.
Valami elkezdődött.
Szerintem…
( Készült az 1956-os Intézet segítségével )