“És történt ezek után, hogy Ö-való megkísértette Ábrahámot.”
(1M:22,1)“…Vajon békességben vagy-e, békességben van-e férjed, békességben van-e gyermeked?…”
(2Kir.: 4,26)
A szeretet szavával köszöntöm minden Kedves Hitsorsosomat Vájéró szentírási szakasz szombatjára készülve!
Előfelvetésként két gondolat. A szentírási és a prófétai szakasz egy – egy gondolatáról szólunk. Előbbi az örökösen reánk kényszerített apológiáról, hitvédelmezésről, az utóbbi pedig hitünk fennmaradásának talán legfontosabb kérdéséről szól.
“Mert minden útálatosat, amit az Ö-való gyűlöl – azt tették meg isteneiknek; mert még fiaikat és leányaikat is elégették a tűzben i’steneiknek.”
(5M:12,31)
Mózes ötödik könyvéből vett szentírási idézetünk jól összegzi Ábrahám korának és az azt követő másfél évezrednek az általános viszonyait.
Prófétáink is elborzadnak az emberi ájtatosság ocsmány tévútjától és nem nyugodtak, amíg egész Izráel nem érezte undorodását az ilyen vérengző szokásoktól.
Ebben a tekintetben Izsák megkötözésének története megnyitja Izráel századokon át tartó küzdelmét a gyermekáldozás fertelme ellen.
Az Akédat parancsának egyik célja az volt, hogy megmutassa Ábrahámnak és utódainak, hogy Ö-való megveti az emberáldozatot.
A kegyetlen pogány istenekkel ellentétben Ö – való csakis szellemi alárendelést követelt.
A Kivonulás könyvében látni fogjuk, hogy Mózes mesterünk inti népét: Ne úgy tiszteljék Ö-valót, ahogy a szomszéd népek tisztelik az ő isteneiket.
Második gondolatunk a nemzedékek láncolatának kialakításáról szól, amely lehetővé tette a másfél évezredes küzdelem folyamatosságát, majd sikerét.
A nevelés célja nemcsak az, hogy képessé tegyük a gyermeket arra, hogy mindennapi kenyerét megszerezze, hanem az is, hogy keresse Ö-valót és szolgálja Őt odaadással, és komolysággal.
Így neveljük gyermekeinket?
Ügyelünk arra, hogy igazi zsidó férfiakká és zsidó nőkké nevelődjenek?
Hasonló kérdést tesz fel Elisa próféta a sunemi nőnek, amikor az a gyermeke ügyében felkeresi:
“…Vajon békességben vagy-e, békességben van-e férjed, békességben van-e gyermeked?
és a nő felelt: Békességben!”
(2Kir.:4,26)
Békében vagy-e önmagaddal, lelkiismereteddel, I’steneddel?
Rendben vagy-e házastársaddal?
Rendben van-e otthonod?
Zsidó otthon-e, szentség – e még?
Rendben van-e a gyermek?
Minden anya és apa kérdezheti önmagától: Felavattad-e gyermekedet a jótékony életre Izráel és az emberiség számára?
Megvan-e a szív és a lélek egysége nálad és gyermekeidnél egyaránt?
Szeretett Hitsorsosaim!
Izráel a vértanúság népe az emberi nem történetében.
A népek egyike sem hozott hasonló áldozatokat az igazság, a lelkiismeretesség, az emberi méltóság és az emberi szabadság érdekében.
Ábrahám példáját a zsidó nép terjesztette el azzal, hogy az egyistenhívő mintája a zsidók számára a monoteista hívő, Ö-való által alakított prototípusa, Ábrahám volt. Ö-való próbákkal erősítette Ábrahám hitét.
A legnehezebb és a leg szívbe markolóbb próba az Akéda (Izsák megkötözése) volt.
Az Akéda – gondolat új értelmezése -, miszerint az isteni eszmékért az ember az életét is feláldozza -, a Makkabeusok idejében öltött testet.
A hellenisztikus birodalmak korában találkoztak szembe hitsorsosaink azzal a követelménnyel, hogy nemcsak el kell ismerniük az új birodalmak istenségeit, hanem el kell hagyniuk saját hitüket is.
A makkabeusi korszakban a szír-görög hatalom követelte meg a zsidóktól, hogy hitüket megtagadják.
A Királyok könyvéből vett prófétai szakaszban Elisa prófétánkról két történetet olvashatunk.
Elisa próféta Élijáhu tanítványa volt és a háftoróból kitűnik, hogy Elisa, miként Ábrahám ősatyánk, minden alkalmat megragad, hogy emberszetetet gyakoroljon, hogy segítséget, ês áldást hozzon, bárhol is jár hivatása útjain.
“Történt pedig egy napon, hogy átment Elisa Sunembe; ott volt egy nagytekintélyű asszony, aki őt tartóztatta, hogy náluk egyék kenyeret;
történt tehát valahányszor átment, mindig betért oda kenyeret enni.”
(2Kir.:4.8)
Azért választottuk a sunemi nő fiáról szóló elbeszélést, mert az első próféták könyveiben leírt csodák mindig az egész néppel történtek.
A sunemi nőről és gyermekéről szóló elbeszélés egyrészt emlékeztet Sára ősanyánk történetére, másrészt Elisa prófétánk úgynevezett “magáncsodát” tett a sunemi nő gyermekével.
“és szólt a próféta: Esztendő múltán ebben az időben fiúgyermeket fogsz ölelni.
És felelt a nő: Óh uram, ne ámítsd a te szolganődet.
És a nő várandós lőn, fiút szült esztendő múltán abban az időpontban, melyet megjósolt neki Elisa.”
(2Kir.:4,16 – 17.)
Bölcseink nem használták a magáncsoda elnevezést, ők gondviselésszerű eseménynek tartják mind a gyermek születését, mind a következő eseményt:
“És szóla a nő: Vajon kértem-e én gyermeket uramtól, hiszen mondtam, ne áltass engem!”
(2Kir.:4,28)
Az gyermek meghalt, a sunemi nő ahhoz fordult, aki a gondviselésben való feltétlen bizalomra buzdított és igaz volta, kiemelkedő erkölcsisége okán gyermekáldással biztatta.
“És a próféta visszament az ágytól, föl – és alájárt a házban, majd újra odalépett és melengette a gyermeket és a gyermek tüsszentet, hétszer egymás után és a gyermek kinyitotta szemeit”
(2Kir.:4,35)
Bölcseink szerint ez az esemény is gondviselésszerű volt és azt tanítja, hogy i’steni gondviselés őrködik az emberek sorsa felett.
A sunemi nő gyermeke újjáéledt a prófétai test melegének érintésétől.
Bölcseink szerint így éledt újjá Izráel a történelem folyamán számtalanszor a halálból, mert lelke mindig életre kelt az I’sten-i Tannal való közvetlen kapcsolata folytán.
Izráel törvényhozói, prófétái és bölcsei, később rabbijai tanították hitsorsosainkat a Tanra, amely életben tartotta népünket.