Sziasztok, Sára vagyok és Kánaánban lakom. Pontosabban Mamréban, egy hatalmas tölgyes közepén. A fák terebélyesek, jó a levegő, szép a táj, az állatok imádják a legelőt, nőnek, mintha húznák őket. A férjem neve Ábrahám. Nemrég még Ábrámnak hívtuk, ahogy az én nevem is más volt, de aztán történt valami és ő Ábrahám lett, én pedig Sára. Tetszenek az új neveink, bár néha még Ábrámnak hívom a férjemet és nem mindig hallgatok a Sárára. Az én koromban az ember már nehezen tanul.
Én, kis jóindulattal középkorúnak mondanám magunkat, a szomszéd gyerekek szerint viszont öregek vagyunk, mint az országút. Ez nem túl okos meglátás a részükről, hiszen az országutat a férjem döngölte és szórta be kaviccsal, nyolc és fél évvel ezelőtt. A sátrainkban, rajtunk kívül, laknak még páran, Hágár, aki nekem dolgozik, Ismáel, a fia, aki pont kamaszodik, a munkások, akik a földeken és a hegyen dolgoznak. Tartunk állatokat, teheneket, bárányokat, kecskéket, csirkéket és egy tarka kakast. A kakassal régóta gondok vannak. Szerinte akkor van reggel, amikor ő kukorékolni kezd. Ezzel nem is lenne baj, ha megvárná a pirkadatot, de úgy tűnik, hogy álmatlanságban szenved szegény és a koromsötét éjszakában rákezd teljes hangerővel, pont, mikor éppen a legmélyebb álmunkat alusszuk. Ábrahám a múltkor megígérte neki, hogy lassan, de biztosan kakaspörkölt lesz belőle. Szerintem, a végelgyengülés fogja elvinni, mert akármilyen idegesítő is egy lény, mi szeretjük. Mostanában elképesztő hőség van errefelé, a sivatag felől fúj a forró szél, a Nap meg csak süt és süt, a mosott ruhákat még ki sem terítettük, már szárazak. Szeretek itt lakni a hőségtől és a hangos ébresztőtől eltekintve, nagyon jó hely. Kalandos volt az utunk, mire ideértünk és letelepedtünk. Jártunk korábban mindenfelé, keleten, nyugaton, sivatagban, hegyen és völgyön, más országban. Laktunk palotában, kunyhóban, barlangban. Gyalogoltunk, tevegeltünk, kocsin is utaztunk. Voltunk szegények és nagyon gazdagok is, én egyszer majdnem egy király felesége lettem tévedésből. Kalandból pont elég volt , örülök ennek a békés helynek, még a hőséget is szeretem, hiszen van sátrunk, ahova behúzódhatunk.
Amiről mesélni szeretnék nektek, az kicsit több, mint egy éve kezdődött. Pont ilyen meleg volt, mint tegnap és ma. A férjem nem érezte jól magát, otthon maradt, én tettem, vettem, rendet raktam, elpakoltam Ismáel széthagyott sarujait, amikor hallom, hogy Ábrahám kifut a sátorból. Gondoltam is magamban, hogy milyen fürge lett hirtelen, beteg is kicsit, meg a lába is fájdogál, hova szalad ez az ember? Elhúztam a sötétítő vásznat, arcon is csapott a meleg levegő és a vakító fény, hunyorognom kellett, hogy lássak valamit. Mire megszokta a szemem a világosságot, addigra a négy alak már szinte a sátornál volt, Ábrahám és három idegen. Csak a beszélgetés végét hallottam, az egyik idegen azt mondta a férjemnek, hogy rendben van, hálásan köszönjük. Már éppen kérdezni akartam, hogy mi van rendben, amikor Ábrahám hozzám futott, mint egy fürge negyvenkét éves és kérte hogy azonnal dagasszak tésztát a legjobb lisztünkből és süssek lángost a vendégeknek. Ő közben levág egy kövér bárányt, a kakas ezúttal kevés lenne, szóval megint megúszta. Jól van, gondoltam, fontos emberek lehetnek, ha a rekkenő hőségben nekiállunk sütni, főzni, de hát a vendéglátás szép hagyomány, munkához is láttam. Begyúrtam a tésztát, hozattam friss vizet, megterítettem az udvaron, csodálatos ünnepi lakomát tettünk a vendégek elé. Sürögtem, forogtam körülöttük, kicsit jöttem, mentem és közben füleltem. Mondanám, hogy nem vették észre, hogy hallgatózok, de sajnos egész ügyetlenül csináltam, kétszer majdnem az asztal alá estem a nagy igyekezettől. Pont hallottam, amikor az egyikük azt mondta az én férjemnek, hogy pontosan egy év múlva Ábrahámnak és nekem fiúgyermekünk fog születni. Ennek hallatára kicsit felnevettem. Ha eddig nem lett gyermekünk, pont most lenne? Persze, közben nagyon izgatott is lettem, hiszen mindig is szerettem volna kisbabát, hátha igaza lesz a furcsa vándornak! A vacsora után valami olyasmit hallottam, hogy Ábrahám elkíséri őket Szodomába, ahol az unokaöccse lakik, mert nagy bajok vannak a várossal. Kértem, hogy ne maradjon el sokáig és hozzon hazafelé egy közepes zsák sót, mert lassan kifogyunk belőle főleg, ha megint betoppan néhány vendég. Eltelt néhány hónap, én meg olyan gyengének éreztem magam, mint még soha, reggelente forgott velem a sátor, gondoltam, elkapott valami kórság, így többet pihentem. Egy idő után jobban lettem, mintha semmi bajom se lett volna, újra jöttem, mentem, tettem, vettem, csak olyan szűkek lettek a ruháim. Először azt gondoltam, összecseréltem a Hágárral, ő nagyon sovány, de kiderült, hogy a hasam nő. Végül három hónappal ezelőtt megszületett a mi kisfiunk Izsák. Szép, nagy baba, rögtön kitöltötte a kosarat, amiben alszik. Nem is lehetnénk boldogabbak. Így történt, hogy végre anya lettem, pont, ahogy a váratlan vendégünk egy évvel ezelőtt azon a meleg nyári napon megjósolta.
