Sziasztok Ézsau vagyok, vagy ahogy errefelé hívnak, Észá. A nevem nagyjából annyit jelent, hogy amikor megszülettem, úgy néztem ki, mint egy felnőtt férfi. Nem, nem voltam magas, nem voltam izmos, nem tudtam írni, olvasni, beszélni, csak pont annyira voltam szőrös, mint egy meglett ember. Ráadásul, hogy biztosra menjek, tetőtől talpig  vörös is voltam, mint a legégőbb naplemente.

A szüleimnek, Rebekának és Izsáknak, valószínűleg elkerekedett a szemük, amikor megláttak és nem pont a büszkeségtől. Mesélték, hogy sokáig vártak rá, hogy gyerekük legyen, erre jöttem én.  Ha még ez nem lett volna elég emlékezetes, az iker öcsém a sarkamba kapaszkodott, úgy jött a világra. Már akkor is vissza akart húzni, hogy ő lehessen az első. Mindenesetre, én születtem elsőnek, én vagyok az idősebb és jog szerint én vagyok az elsőszülött. Legalábbis így gondoltam sokáig. Nem pontosan tudtam, hogy ez mit is jelent valójában és nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, egészen ameddig már késő nem lett. Késő bánat, eb gondolat. Sajnos nem voltam, mindig ilyen bölcs, gyerekkoromban és később sem gondolkodtam túl sokat. Mentem, amerre akartam, ettem, amit találtam, leöltem, amit megkívántam, verekedtem, akivel csak lehetett, egészen vad voltam. Apám pontosan ilyennek szeretett. Egyedül a nagyapám volt szomorú a természetem miatt, de ő sajnos már nagyon régen meghalt. Visszatérek a testvéremre, Jákobra. Az ő nevében benne van a születésünk furcsa története, hogy a sarkamat fogva jött világra és a jóslat, miszerint átveszi majd valakinek a helyét. Mondanám rá, hogy milyen jó testvér, de nem az. Nagyon különbözőek vagyunk. Én imádok vadászni, ő tart az állatoktól. Én az erdőben érzem otthon magam, ő leginkább a sátorban, anyánk közelében. Én apámmal tudok jókat beszélgetni, ő anyánkkal suttog, állandóan. Ha még egyszer nekem valaki azt mondja, hogy az ikrek egyformák, meg, hogy a testvérek hasonlítanak egymásra, azt hókon csapom egy lapáttal. Én magas vagyok, ő alacsony, én izmos vagyok, ő satnya, én szőrös vagyok, pont, mint babakoromban, ő meg simaképű, mint egy béka, én vöröshajú vagyok, ő meg olyan seszínű barna. Szerintem sokkal jobban nézek ki, erősebb is vagyok és talpraesettebb. Ő, viszont sokkal okosabb, mint én, ezt el kell ismernem. Szebben beszél, jobban forog a nyelve, az emberek őt szeretik, tőlem inkább félnek, így én nem is nagyon állok szóba senkivel, talán csak a családommal.

Történt egyszer, hogy elindultam az erdőbe, gondoltam, vadászok egy jót, meg unatkoztam is otthon. Nekiindultam a világnak, ahogy voltam, egy szál ruhában, az övemen íjjal, nyíllal, késsel, bicskával. Jó sokáig tekeregtem, nem találtam vadat, amit elejthettem volna. Aztán már azt sem bántam, ha valaki elkóborolt bárányát kapom el, de olyan sem jött. Eltelt vagy két nap, zsákmány nélkül, én meg egyre fáradtabb és éhesebb lettem. Végre láttam egy  kost, öreg is volt, lassú is, azt sikerült elkapnom. Elindultam haza a kossal a vállamon, az út vége felé már alig alig poroszkáltam, úgy elgyengültek a lábaim az éhségtől. Hazaérek, látom hogy Jákob a konyhában tesz-vesz. Még főzni is megtanult, csak, hogy anyánk mellett lehessen. Na jó, gondolom magamban, lássuk, mi a vacsora! Meg is kérdeztem Jákobtól, hogy mi rotyog a lábosban. Kénytelen kelletlen válaszolt, azt mondta, lencse, vöröslencse. Főzelék? Hát azt pont nem annyira szeretem, de sebaj, kértem tőle, adjon egy tányérral, mert mindjárt ott esek össze az éhségtől. Ő azt mondta, hogy ad, amint megfőtt, de kér valamit cserébe. Gondoltam, ez is jól kezdődik, biztos elkéri a kedvenc csontnyelű nyúzókésemet. Azt ugyan oda nem adom neki, inkább magam darabolom fel a kost és valahogy kibírom addig, amíg megsül. De nem a késem kellett neki. Azt mondta, hogy az elsőszülöttségemet adjam neki, a tál lencséért. Gondoltam, azzal sokat úgyse kezdek, hadd legyen az övé, én meg végre ehetek. Így is lett, megkapta, amit kért, ő meg adott a főzelékből, kenyeret is vágott mellé. Hányszor bántam meg azóta, amúgy se szeretem a zöldséget, a főzelékért sem vagyok oda, csak hát tényleg nagyon éhes voltam.

 

Telt, múlt az idő, szinte meg is feledkeztem a mi egyezségünkről, családom lett, feleségem, gyerekeim, Jákob is élte a saját életét, nem beszéltünk sokat. Apánk egyre idősebb lett, a szeme sem volt már a régi. Eleinte csak homályosan látott, aztán már szinte teljesen vak volt, én segítettem neki a sátra körül. Gyengült is szegény, mondta nekem, hogy érzi az élete végét közeledni. Elszomorodtam, hiszen apámat mindenkinél jobban szerettem, de azt is tudtam, hogy már nagyon öreg és az ember élete, bizony, véges. Egy szép napon behívatott a sátrába. “Ézsau, fiam te vagy az?”, kérdezte, én válaszoltam, hogy igen apám, itt vagyok. Leültem mellé, ő meg megkért, hogy menjek, ejtsek egy fiatal állatot és készítsek neki egy jó vadast, ahogy azt ő szereti. Hozzam be az ételt, ő eszik és megáld engem, mint az elsőszülöttjét. El is indultam, hogy teljesítsem apám kívánságát. Amíg távol voltam, utóbb kiderült, anyánk hallott minden szót, amit apám nekem mondott. Nosza, szólt az öcsémnek és el sem fogjátok hinni, hogy mit csináltak, ők ketten. Jákobot elküldte, hogy vágjon le két kövér gödölyét, megcsinálta vadasnak, mintha csak én készítettem volna. Felöltöztette Jákobot, hogy rám hasonlítson, még szőrt is rakott a kezére, meg állatbőrt, hogy a szaga is olyan legyen mint az enyém. Odaadta neki az ételt, beküldte apámhoz, aki azt hitte, én vagyok. Apám még rá is kérdezett, hogy Ézsau van-e bent nála, mert a testvérem hangja nagyon más, mint az enyém. Jákob bement, megetette apámat és megkapta az áldását, ami az elsőszülöttnek jár. Megáldotta őt gazdagsággal, bőséggel, sikerrel.  Közben én is hazaérek, megyek, hogy nyúzzak, főzzek, terítsek, aztán hallom ám, hogy mi történt! Futok be apámhoz, sírok, keservesen, hirtelen rádöbbentem, mit is veszítettem. Egyszerre voltam dühös és csalódott, szomorú és mérges! Anyámra nem tudtam haragudni, de Jákobra annál inkább! Mondtam apámnak, könnyek között, hogy én vagyok az elsőszülötted, engem áldj, de legalább áldj engem is! Apám vigasztalt, de azt mondta, hogy nem áldhat meg, hiszen, akárhogy is történt, de amit ő kimondott, vissza nem csinálhatja. Az elsőszülöttek áldásából egy van, egyszeri és visszavonhatatlan. Ha Jákob kapta, még ha csellel is szerezte meg, akkor is őt illeti.

Nem volt mit tennem. Nem becsültem azt, amim volt, s, amikor már nem volt az enyém, majd felrobbantam a dühtől és a tehetetlenségtől. Anyám látta, hogy baj lesz, ezért szólt Jákobnak, hogy kössön nyúlcipőt és menjen el, jó messzire, majd üzen neki, amikor lehiggadtam és már nem akarok szíjat hasítani a hátából. Arra ugyan várhat! Nem tudom, hogy valaha meg tudok-e bocsátani a testvéremnek, amiért így kijátszott engem. Közben persze azt is tudom, hogy családban rossz dolog haragot tartani és végtére is én adtam neki az elsőszülöttséget, egy tál lencséért. Soha többé nem eszem lencsét, ez már biztos.