„Állandóan keresem a módját, hogyan lehetnék olyan, amilyen lenni szeretnék, és lennék is, ha… nem volnának mások is a világon” – ezek voltak Anne Frank utolsó szavai a naplójában 1944. augusztus 1-én, amikor egy ismeretlen feljelentette őket Amszterdamban és 25 hónapnyi bujkálás után, alig egy évvel a háború vége előtt, koncentrációs táborba hurcolták őt, a családját és további velük rejtőzködő zsidókat.
The Diary of Anne Frank (1959)
Directed by George Stevens
Shown from left: (front) Ed Wynn, Millie Perkins, Richard Beymer, (back) Gusti Huber
Amikor tinédzserként olvastam ezt a történetet, mindig szerettem volna azt hinni, hogy happy end lesz a történet vége. Anne mindig is nagy írónő szeretett volna lenni; tizenévesen már rendszeresen naplót írt, hegyezte a zabot, valahogy úgy mint én, miután beleszerettem az irodalomba. A különbség csak az, hogy míg az én naplóm olyan bejegyzésekkel volt tele, mint;
- Peti megint összefirkálta filctollal a kémiatanár, Margit néni köpenyét
- Életemben először ittam pezsgőt, amit egy kék itallal kevertem, ami csak „kurakaonak” ejtettünk és fogalmunk se volt, mi az.
- 14 évesen kikészített a túlbuzgó mozipénztáros, mert szerinte a Kill Bill nem nekem való.
- Édesanyámat még 16 évesen is meglepte, hogy pont 16 éve nem eszem meg a lecsót.
- Azon gondolkodom, hogy magyar vagy kommunikáció szakra adjam be a jelentkezési lapomat?
…addig Anne naplója egy könyörtelen világ részleteit tárja elénk, ahol bármelyik pillanatban bekopoghat a halál horogkeresztes tisztek képében.
Rémülten jövök rá ezeket a sorokat olvasva, hogy – már bocsánat- de ki a fenét érdekel, hogy szeretem-e a paradicsomot? Vagy a lecsót? Vagy hogy rúgtam be ballagás után? Anne naplójával a kezemben aprónak és jelentéktelennek éreztem magam, hiszen míg én 15 évesen a paradicsomhéjtól fintorogtam, Anne egy koncentrációs táborban haldoklott hastífuszban. Leírhatatlanul rövid élet, és mégis megtörtént a csoda, ugyanis nagyobb nyomot hagyott az irodalomtörténetben, mint álmodni merte volna.
Nem sokkal a világháború után Európa romokban, a bűnösöket keresik, a zsidók új hazára lelnek vagy visszatérnek oda, ahonnan jöttek, miközben halott szeretteiket kutatják, hátha meg tudják adni neki a végtisztességet, amit elvettek tőlük a nácik. Mindeközben Hollywood drámát, vért és pénzszagot érzett a történet mögött, miután alig 10 évvel a háború és Anne halála után, 1955-ben Pulitzer-díjat kapott Frances Goodrich and Albert Hackett Anne Frank naplója című színdarabja. Négy évvel később film is készült a fiatal lány sztorijából, ami – bár néhol „diznis” és „csöpögős” – de összességében lehengerlő módon adja vissza azt a torokszorító hangulatot, amiben a szereplők több, mint két évig éltek vagyis bujkáltak. Mindeközben Anne ábrándos szemén keresztül látjuk azt a furcsa és torz világot, amibe belekényszerültek és azt a kinti, egyre inkább álomszerű víziónak tűnő létet, amit végül soha többé nem láthatott.
Millie Perkins 20 évesen játszotta el a 13 és 15 között mozgó tinilányt, ám ha nem nézzük meg a Wikipédián a színésznő születési évét, simán elhisszük neki, hogy serdülőkorban van. Sajnos – mint sok más színésznőnek – annyira erős volt a debütálása, hogy soha többé nem szerepelt ekkora kasszasikerben. Nála egy fokkal jobban járt a férfi főszerepet alakító Richard Beymer, akit később, 1961-ben a West Side Story Tony-jaként ismert meg a világ. A showt Petronella Van Daan szerepével Shelley Winters lopja el, Oscar-díjat is kapott a legjobb női mellékszereplő kategóriában, amit később az Anne Frank Múzeumnak adományozott.
A történet végét tudjuk, és a közel három órás film után talán mindenki egy pillanatra megáll és elgondolkodik az olyan horderejű dolgok, mint a fent említett lecsókrízisem és hálát adok az Örökkévalónak, hogy az édesanyámnak lehetősége van megcsinálni nekem, még ha folyamatos paradicsom pecázás is számomra az elfogyasztása. Aprónak és jelentéktelennek érezzük magunkat, megjelenik egy könnycsepp a szemünk sarkában, kihúzzuk magunkat és éljük tovább az életünket, egy jobb világért, ahol a következő Anne sikeres írónő, jó feleség, gondos anya, barhesze a környék legjobbja, a flódnijáról pedig ódákat zengenek majd, a haláltáborokkal pedig csak a történelemkönyvek megsárgult lapjain kell majd találkoznia.