Elhivatott, makacs, és hatalmas szíve van. Talán így tudnám a legrövidebben összefoglalni, milyen is Ritter Nándorné Babi vallástanár, a kiskunhalasi nyári táborok szervezője, honlapunkon a Kóser ház állandó szerzője. Nem mellesleg a kiskunhalasi zsidó hitközség alelnöke. Gyorsan teszem hozzá ezt a sok felsorolást ő mind nem kedveli, mert nem a címek és rangok megszállottja. Sokkal inkább más dolgok állnak a figyelme középpontjában. Hölgyről révén szó elvileg nem volna szabad elárulnom a korát, az engedélyével azonban most mégis kivételt teszek, hiszen a napokban lett ötven esztendős. Születésnapja adta beszélgetésünk apropóját.
– Nem túl elegáns megoldás, mégis megteszem: hogyan mutatnád be egyetlen mondatban önmagadat, ki is vagy te?
– Egy olyan ember vagyok, akinek rendkívül fontos a zsidósága, illetve az, hogy az ezzel járó cél- és öntudatosságot a következő generációnak is átadja. Ennél nincs fontosabb dolog az életemben.
– Ez mindig így volt?
– Szó sincs róla, hiszen vegyes házasságból születtem, édesapám nem volt zsidó, ugyanakkor bármelyikünknél nagyobb zsidó volt. Kifejezetten azt szerette volna, hogy változtassam meg a nevem és ne maradjak Kovács, hanem Mandelbaum. Úgy gondolta, ezzel a névvel, hogy Kovács egy zsidó közösségben nehezen fogok boldogulni, míg azzal a névvel, hogy Mandelbaum minden ajtó meg fog nyílni előttem. Határozottan nemet mondtam, azzal érveltem, ha majd férjhez megyek, akkor nevet változtatok, de addig a tiédet viselem tisztelettel és szeretettel. Nem neveltek zsidónak, de nem is volt titok a zsidóságom. A szüleim soha nem beszéltek arról, hogyan és minek neveljenek bennünket a húgommal, aki éppen az ellentétem: tudja magáról, hogy zsidó és nem foglalkozik vele, én tudom magamról, hogy zsidó vagyok és nagyon is foglalkozom vele.
– Mi volt az a pillanat, az az esemény, ami a zsidóságod felé fordított?
– Volt egy pillanat, amikor eldöntöttem, nekem mindenképpen tanulnom kell, mégpedig a zsidóságról. Addigra persze már elolvastam néhány könyvet a témában, nyiladozott az értelmem. Viszont sehol nem találtam levelezőn induló judaisztika képzést. Egyetlen dolgot tehettem elmentem az Országos Rabbiképző Intézet Pedagógiumának nappali judaisztika szakára. Döntöttem 25 évesen és azt mondtam, akkor most kilépek a nagyvilágba és feljöttem Budapestre, ahol négy év alatt elvégeztem a judaisztika tanárképző szakot.
– Mi volt az elképzelésed, mit szerettél volna kezdeni a diplomáddal?
– Akkor még nem volt, mindenáron csak tanulni akartam, ki voltam éhezve a tudásra, tudni akartam a miérteket. Ahogy haladtam előre a tanulmányaimban egyre jobban körvonalazódott, hogy mindenképpen tanítani szeretnék. Sikerült is, mert a diploma megszerzése után másfél évig a Wesselényi utcai amerikai zsidó alapítványi iskolában tanítottam.
– Mit és milyen korosztálynak tanítottál?
– Elsőtől kilencedikig tanítottam, az alsó tagozatban hébert és nyelvi előkészítőt. Vallást tanítottam a gyermekeknek, míg a felsőbb évfolyamokban hébert korrepetáltam.
– Hogyan lehetséges, hogy munkával a hátad mögött nem maradtál Budapesten?
– Mert gyorsan rájöttem, hogy tanítani bárhol és bárhogyan lehet és ezzel együtt jár a közösségépítés is. Aztán pedig megismerkedtem a férjemmel és egymás után jöttek a gyerekek. Éppen valamelyik nap mondtam a fiamnak, azért nem mentem vissza tanítani, hogy itt legyek nektek bármikor, amikor szükségetek van rám. Az ember persze néha eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha, de soha, egyetlen percre sem bántam meg. Nincs annál szebb dolog, minthogy itthon vagyok a gyerekeimmel, férjemmel, itt Kiskunhalason, ahol egy fantasztikus közösséget találtam.
– Miért ennyire fontos számodra a közösség, a szót is mindig szeretettel, tisztelettel mondod ki?
– Azzal, hogy az ember tanítani kezd egyúttal közösséget is épít. Az emberekkel foglalkozni kell, tanítani kell őket, mert ki vannak éhezve arra, hogy tanuljanak. És akkor tizenkilenc évvel ezelőtt úgy döntöttünk Raáb Andrással a kiskunhalasi hitközség elnökével, hogy lépjünk nagyobbat és csináljunk egy fesztivált. Nyissuk ki a zsinagóga ajtaját, kezdjünk el beszélni a zsidóságról, mutassuk meg magunkat. Mindezt a kultúrán keresztül, különböző programokkal, koncertekkel, színházi bemutatókkal, híresebb emberekkel, akikkel leültünk beszélgetni. Nagyon fontosnak tartottuk, hogy meghívjuk a társegyházakat is. Azóta szerencsére már számítanak ránk és számolnak is velünk. És mi mindig minden rendezvényre igyekszünk elmenni, képviselni a közösséget. Mutass nekem még egy olyan helyet az országban, ahová mondjuk augusztus 20-án meghívják a hitközségi elnököt, aki visz magával az új kenyérszentelésre egy bárheszt és elmondja az áldást rá és körbekínálja. Más példa: hanukakor fánkot sütünk kimegyünk a főtérre és körbe kínáljuk az embereket. Ezek mind nagyon fontos gesztusok. Rendszeresen táborokat szervezünk, hogy gyerekzsivaj verje fel az udvar csendjét és a zsinagóga ódonságát. Mert ez is a tanítás egyfajta módja, kézen fogni a gyerekeket és bevinni a zsinagógába, ahol talán még sohasem járt. Egyszer volt olyan gyerekünk, aki bejött a zsinagógába, térdre ereszkedett, összekulcsolta a kis kezeit és keresztet vetett, de ezzel nincs semmi baj, elmagyaráztuk, hogy itt más a szokás.
– De mindez nem is 24, inkább napi 48 óra.
– Mindez amennyire nehéz, ugyanannyira gyönyörű is, hiszen doppingolja az embert. Számunkra rendkívül fontos, hogy azok, akik ellátogatnak hozzánk a zsinagógába, azok az emberek ennek a hitközségnek a hírét fogják továbbvinni és nem csupán a hitközségét, de a városét, Kiskunhalasét is. És ez az, ami nagyon fontos, hiszen mi ennek a városnak megbecsült polgárai vagyunk. Ha mi itt kimegyünk az utcára, akkor a zsidóságot is képviseljük.
– Szerinted könnyebb vagy nehezebb vidéken zsidónak lenni.
– Frölich Róbert főrabbi mondta a fiam bar micvóján: nem könnyű vidéken zsidónak lenni, de még nehezebb annak maradni. Mélyen egyetértek ezzel, de semmi pénzért nem cserélnék.
– Min dolgozol éppen most?
– Micsoda kérdés: mindig van mit csinálni, vannak fejlesztések, tervek. Most éppen a közösségi tereink felújítását szeretnénk megcsinálni.
– Saját magadnak mit kívánsz erre a kerek születésnapra?
– Kezdjem? Azt mondtam a rabbinak, amikor fölhívott és elsőnek felköszöntött, hogy dobjunk hozzá ehhez az 50-hez még 50-et, majd utána még egy 20-ast, és utána üljünk le beszélgetni, hogy jól csináltuk-e a dolgainkat.