A szeretet szavával köszöntöm minden Kedves Hitsorsosomat Vájchi szentírási szakasz szombatjára készülve!
“És közeledett az idő, midőn Izráelnek meg kellett volna halnia és hívatta fiát, Józsefet és szólt hozzá: …; ne temess el, kérlek Egyiptomban,”
(1M:47,29.)“hanem, hogy atyáimnál feküdjem, vigy el Egyiptomból és temess el az ő sírhelyükben.”
(1M:47,30.)“És szólt: Esküdj meg nekem!
És ő megesküdött neki.
Erre Izráel leborult az ágy fejére.”
(1M:47,31.)
Jákob azért kér esküt Józseftől, hogy József annak segítségével küzdje le Fáraó esetleges ellenvetését. Jákob ősatyánk József esküje után hálát ad Ö – valónak József ígéretéért, hogy Kánaánban fogja eltemettetni.
“Most pedig két fiad, akik születtek neked Egyiptom országában, mielőtt eljöttem hozzád Egyiptomba, ők is az enyéim: Efráim és Menasse, mint Reubén és Simeón legyenek az enyéim.”
(1M:48,5.)
Jákob örökbe fogadja József két fiát, Efráimot és Menassét és így egyenrangúvá teszi őket fiaival. Ennek jelentősége rendkívüli, mert azáltal, hogy így Józsefnek az örökség kettős részét juttatja, ráruházza az elsőszülött jogait.
“És utódaid, akiket nemzettél utánuk, a tieid legyenek, testvéreikről neveztessenek örökségükben.”
(1M:48,6)
Ez azt jelenti, hogy ha őket is zsidónak szánja József, akkor ők és házanépük Efráim vagy Menasse törzséhez fognak tartozni.
“És Izráel kinyújtotta jobbját és ráhelyezte Efráim fejére, aki a fiatalabbik volt, balját pedig Menasse fejére tette; megfontolva tette így kezeit, ámbár Menasse volt az elsőszülött.”
(1M:48,14.)
Első eset volt a Tórában, hogy kézrátevéssel áldottak. Ősatyánk, fia kérése ellenére, fiatalabb unokáját az idősebb fölé helyezte.
“És megáldotta Józsefet, szólván: Az Ö – való, aki előtt atyáim, Ábrahám és Izsák jártak, az Ö – való, aki táplált engem egész életemben, mind e mai napig,”
(1M:48,15.)
Így kezdődött Jákob áldása, amellyel megáldotta Józsefet, midőn megáldotta József gyermekeit.
“És szólt József az atyjához: Nem úgy atyám, mert ez az elsőszülött, tedd az ő fejére jobb kezedet.”
(1M:48,18.)“De atyja nem akarta és szólt: Tudom fiam, tudom, ő belőle is nép lesz és ő is nagy lesz, de kisebbik testvére nagyobb lesz nála és magzata népek sokaságává lesz.”
(1M:48,19.)
Az ősatya tudja, hogy Menasse az idősebb, ennek ellenére és József neheztelése ellenére döntött másképp.
“És megáldotta őket ezen a napon, mondván:
Veled áldjon Izráel, mondván, tegyen téged Ö – való olyanná, mint Efráim és Menasse. Efráimot Menasse elé helyezte.”
(1M:48,20.)“És szólt Izráel Józsefhez: Íme én meghalok, de Ö – való veletek lesz és visszavisz benneteket őseitek országába.”
(1M:48,21.)
Efráim és Menasse nem tagadták meg zsidóságukat a legelőkelőbb társadalmi pozícióért sem és egy nagyívű politikai pályafutásért sem, amelyek pedig reális lehetőségeik voltak Egyiptom alkirályának fiaiként. Igazából már egy rangjukhoz illő házasság is elegendő lett volna magas pozíciók betöltéséhez. Ők azonban feladták az egyiptomi arisztokrácia magaslatain elfoglalt helyüket és nyíltan azonosították magukat az egyiptomiak számára idegen rokonaikkal. Ezért mind a mai napig, minden jámbor zsidó apa a szombat előestéjén kezét fia fejére téve megáldja e szavakkal:
“Tegyen téged Ö – való olyanná, mint Efráim és Menasse.”
(1M:48,20.)
És akkor azt teszi, amit Jákob ősatyánk meghagyott számára: Veled áldjon Izráel mondta Jákob Efráimnak és Menassénak. És ezzel a hagyományos áldással áldjuk meg gyermekeinket mind a mai napig, hogy növekedjenek olyanná mint Efráim és Menasse. Tudjuk nemcsak ősatyáink története volt telve ellenségeskedésekkel, veszedelmekkel, hanem az egész zsidó történelem. Az áldás azt a kívánságunkat fejezi ki bárhol is éljünk a világban, hogy gyermekünk ne veszítse el identitását, ne veszítse el mindazt, amit örökül hagytak reánk az előttünk járó nemzedékek. Legyen mit örökül hagyniuk az utánunk, utánuk jövő nemzedéknek . Minden egyes zsidó, aki nem adta át Jákob hagyományait és hűségével nem mutatott példát gyermekeinek; eltűnt, felszívódott a népek sokadalmában. Individualitást favorizáló legújabbkori történetében az emberiségnek, meg kell jegyeznünk, hogy Nobel-díjasok és más zseninek kikiáltott tehetségek sem a nihilből jöttek. Egyénileg önazonosak voltak. És ez a bibliai kortól igaz. Gondoljunk József karrierjére az arctalan rabszolgahadak birodalmában.
Szeretett Zsidó Testvéreim!
Az ősatyák csodálatos történetét, valamint József és testvérei örökbecsű irodalmi műként is élvezhető történetét a Tórából nem fogjuk ebben a zsinagógai esztendőben többé felolvasni. Jákob ősatyánk haláláról nem úgy tudósít bennünket a Szentírás, hogy meghalt, hanem hogy élt. Aki hatalmas volt emberi jóságban és aki él azoknak a szívében és lelkében, akiket jobbá tett jelenléte által földi vándorlása idején, arról elmondható, hogy élt és hogy részese a halhatatlanságnak. A Szentírás felolvasása során meggyőződhettünk róla, hogy ilyen ember volt Jákob ősatyánk. Valahányszor egy ősatyát temettek, azt olvashattuk, hogy közös halottjuk felett összeölelkeztek az egyébként civakodó, ellenségeskedő vagy éppenséggel gyűlölködő féltestvérek, mostohatestvérek vagy testvérek. Ez jó, de vajon létezhet – e béke a közös hallottunk feletti összeboruláson túl?
“Mikor József testvérei látták, hogy atyjuk meghalt, azt mondták: Meglehet, hogy József gyűlöl bennünket és visszafizeti mindazt a rosszat, amit ellene elkövettünk.”
(1M:50,15.)
A testvérek történetének katarzisa már régen megtörtént. Gondoljunk bele: tizenhét évvel vagyunk az után a találkozás után, amely a megbánás – megbocsátás összegzését hozta. A tizenhét év pedig József szerető gondoskodása, pártfogása és védelme jegyében telt el. Úgy tűnik, a rossz lelkiismeret hangját sohasem lehet elhallgattatni.
“Így szóljatok Józsefhez:
Ó bocsásd meg testvéreid vétkét, hogy rosszat követtek el ellened.
Most tehát bocsásd meg, kérlek a te atyád I – tene szolgáinak hűtlenségét.
És József sírt, mikor így beszéltek hozzá.”
(1M:50,17.)
Rási úgy értelmezi a testvérek könyörgését: Atyád meghalt, de atyád I – tene él, ezért megbocsátást kérnek a közös hit tényére való hivatkozással. József kérésüket testvérként és vezetőként is megértette, de fájt neki, hogy nem bíznak benne. József megnyugtatta őket, sőt ismételten kijelentette, hogy bármit is tettek, akaratlanul teljesítették a Gondviselés parancsát.
“Igaz ugyan, hogy ti rosszat gondoltatok ellenem, de Ö – való jóra gondolta, hogy megtörténjen az, ami már meg is van, hogy megmentse sok nép életét.”
(1M:50,20.)
Egyiptom és Izráel gyermekein túl más népek is Egyiptomba mentek az éhínség idején gabonát venni. József megtervezte és megszervezte, majd végrehajtotta álmát és Egyiptomot a világ népeinek élelmiszerraktárává tette. Az álmodozó zsidó az egyetemes emberiség jótevője.
“Ne temess el, kérlek, Egyiptomban.”
(1M:47,29.)
Mondta Jákob Józsefnek. Az ősatya a Kánaánban történő eltemettetésével ébren akarta tartani utódainak kívánságát; visszatérni az Ígéret Földjére. József teljesítette és eljött az idő, amikor ő kérte ugyanezt testvéreitől.
“És szólt József testvéreihez:
Én meghalok, de Ö – való bizonyosan megemlékezik rólatok és kivezet benneteket ebből az országból abba az országba, amelyet esküvel ígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak.”
(1M:50,24.)
Árajn hakajdes – ez a frígytáblák ládája és így nevezték azt a ládát is, amelyben Izráel fiai József csontjait vitték. Csodálkoztak a népek, hogy miért vitték magukkal Izráel gyermekei sivatagi vándorlásuk során József csontjait hasonló tisztelettel, mint a szövetség tábláit. A válasz: “Az, akinek a csontjai ebben a ládában nyugosznak, hűségesen megtartotta azokat az I – teni parancsokat, melyek a másik ládában vannak.” József az ideális fiú, az ideális testvér, az ideális szolga, az ideális államférfi.
“… meghalt József száztíz éves korában, bebalzsamozták és koporsóba tették Egyiptomban.”
(1M:50,26.)
Mózes második könyvét olvasva látni fogjuk, hogy az ígéret teljesült: Izráel kivonult és magával vitte József csontjait.